Hriszto Botev: Kocsmában

 

Fáj, nagyon fáj! Bort elémbe!
Tán bennem is mámor támad,
s bolondok, nem értem én se:
mi a dicsőség, s gyalázat!

Hadd feledlek szülőföldem,
édes otthon, ereszalja,
hol szabaddá nevelődtem,
s kaptam küldetést a harcra.

Feledjem a nyomort, sóhajt,
atyai sírt, anya-könnyet,
szemérmetlen koncfogókat,
dézsmáló előkelőket.

Féktelenül rabol s csal már,
csúf csorbadzsi s rút kopója,
aranyakra éhes kalmár,
liturgiával a pópa.

Nincs gát, a népet gyökéig
lefoszthatjátok veszettül,
mert a fölkelés az késik,
kezünkben csak pohár csendül.

Dalra gyujtunk s a zsarnokra
csupa vicsorgás a szájunk,
mellünk tágul, szűk a kocsma,
ki a Balkánra! – kiáltunk.

De mihelyt a mámor elmúl,
feledve az eskütétel,
szem, száj bámul, azon bávul,
ki szó helyett adóz vérrel.

S a tirannus tovább tombol,
anyaföldünk meggyalázza,
gyilkol, akaszt, üt-vág, rombol,
rabot késztet kárvallásra.

Ittasodjak, töltsetek csak!
Lelkem kínja elcsituljon,
józan érzést, észt kioltsak,
férfikezem megpuhuljon.

Zsarnok bánja, vagy nem bánja,
iszom én is, patrióták,
nekem már semmi se drága,
akár nektek – idióták!

/Ford.: Nagy László/