Komjáthy Jenő: Magamhoz

Ne sírj, ne sírj! Ó, hagyd a múltat!
A lélek könnyei a porba hullnak:
Növényi táp lesz büszke véred,
Hogy lenne zöldebb,
A satnya földet
Termékenyíti szenvedélyed.

S mi lesz a szellem drágasága,
A gondolat gyönyörvilága?
Miként a hang eloszlik, elhal:
A légbe olvad,
Miként az illat,
Eltűnsz te is egy halk sohajjal.

Múltaddal, jobb, számolj le végképp,
Halottaidnak hagyj te békét,
Hozd rendbe gyorsan számadásod!
Siess előre,
Ugorj tőrbe,
A sírt magadnak ássad, ássad!

Ne sírj, ne sírj! Minden hiába,
Csak egy van még számodra hátra,
Egy vígaszod van, föld betegje:
Mit szíved óhajt,
Eljő a nap majd,
Elszállsz, eloszlasz kéjelegve.

Hiába sírsz. Te nagy beteg vagy.
Minden kigúnyol, minden elhagy:
Kegyetlen rend uralg terajtad.
Örök magányod,
Örök a bánat,
Amely lezárja dalos ajkad.

De kéj lesz majd oszolni széjjel,
Eggyé olvadni a nagy éjjel,
Megsemmisülni csepprül-cseppre!
Derűl a gondég,
Van vígaszod még:
Gondolj a sírra, lét betegje!