Ludwig Bechstein: A kígyókoronácska

Nagyanyó és nagyapó gyakran mesélt az unokáknak a fehér kígyókról, amelyek parányi gyémántkoronát viselnek. A régi öregek csodálatos történeteket találtak ki ezekről a ritka jószágokról: kígyókirálynak, kígyófejedelemnek hívták őket, és azt tartották, hogy aki valamiképpen meg tudja szerezni a koronájukat, azt szerencse kíséri egész életében. Hallgassátok meg ti is nagyanyó meséjét.

Volt egyszer egy módos, de zsugori gazda, akinél egy jámbor, jószívű leány szolgált. Ennek a gazdának az istállójában is lakott egy koronás kígyó, s éjszakánként hallották csodálatos szép énekét, mert ezek a kígyófejedelmek szebben énekeltek, mint a legzengőbb hangú énekesmadár.

Egyszer a jámbor szolgáló kiment az istállóba megfejni a teheneket és szénát vetni a jászlukba – hát odasiklott  lába elé a koronás kígyó. Fehér volt, mint a cseppentett tej, s fürgén tekerődzött elő a falrésből, ahol lakott.

Elősurrant hát a kígyó: felnézett a szolgálóra okos szemével, s az úgy érezte, mintha a kígyó kérne tőle valamit. Fogott a lány egy tálacskát, öntött bele a frissen fejt tejből, s odatette a kígyó elé.

Itta a kígyó a tejet, látszott rajta, hogy jólesik neki. Közben ide-oda forgatta a fejét, meg-megvillant gyémántos kis koronája, világosság támadt tőle az istállóban.

A jószívű szolgáló attól fogva mindennap megitatta friss tejjel a koronás kígyót, s észrevette, hogy mióta táplálja, gazdája tehenei szemlátomást gömbölyödnek, sokkal több tejet adnak, és egészséges, szép borjakat hoznak a világra, gyönyörűség rájuk nézni.

A zsugori gazda egyszer éppen akkor lépett az istállóba, mikor a szolgáló a fehér kígyó elé tette a tálacskában a néhány csepp tejet. Rettenetes méregbe gurult, látva, hogy a lány így pazarolja az ő javait.

-          Haszontalan, alávaló teremtés! – rivallt rá. – Hát így fecsérled te, ami a gazdáé? Nem szégyelled magad, hogy ilyen hitvány, gonosz férget istápolsz, amelyik éjjelente kiszívja a teheneim tejét, s csak rontást hoz a házra? Ideszoktatod a házamhoz? Gonosz boszorkány vagy magad is, hogy ezzel a sátánfajzattal cimborálsz!

Sírva fakadt a szegény lány a kemény szavakra, de a gazda nem sokat törődött vele. Egyre dühösebben kiabált, elfelejtette, milyen hűségesen és serényen szolgált a háznál mindig a lány.

-          Takarodj, pusztulj a házamból! – kiáltott rá végül. – Színedet se lássam! Nekem nem kellenek kígyó-kosztosok! Nem kellenek tejtolvajok, boszorkányfajzatok! Szedd a motyódat, de szaporán! Takarodj a faluból is, ne kerülj még egyszer a szemem elé, mert törvény elé viszlek, börtönbe csukatlak!

Sírva fordult ki a szegény szolgáló az istállóból, ment a kis kamrájába, batyuba kötötte kevéske holmiját, s elindult a kapu felé. Fájt a szíve, majd megszakadt: az istállóból szomorúan bőgött utána a legkedvesebbik tehene. Körülnézett, nem látja-e a gazda, aztán belépett még egyszer az istállóba, hogy utoljára ölelje át a jámbor tehenek nyakát, mert igen a szívéhez nőttek.

Ott sírdogált szegény az istállóban, fájó szívvel simogatta meg sorba mindegyik tehenet. A legkedvesebbik még utoljára megnyalta a kezét, mintha búcsúzkodna.

Egyszer csak előtermett a gyémántkoronás fehér kígyó.

-          Isten veled, te szegény kis állat, nem lesz eztán, aki tejjel itasson! – búcsúzott el tőle is a szolgáló.

A kígyó akkor fölegyenesedett, a lány kezébe hajtotta a fejét, s beleejtette tenyerébe gyémántos koronácskáját. Aztán sebesen kisiklott az istállóból, mintha azt mondaná ezzel a lánynak, hogy most már ő is búcsút mond a háznak, ahol néhány csepp tejet is sajnálnak tőle.

Nekivágott a vakvilágnak a szegény szolgáló – nem is tudta, milyen kincs van a birtokában. Nem ismerte a kígyókorona varázserejét. Aki azt magánál hordja, az mindenben szerencsével jár, szeretet és tisztelet övezi, akárhova megy.

A falu határában összetalálkozott a falu legszebb legényével, a gazdag bíró fiával, akinek nemrég halt meg az apja. Meglátta a legény a jámbor szolgálót, s nyomban szerelemre lobbant iránta. Ráköszönt szíves szóval és megkérdezte:

-          Hová, merre, kedves leány?

Elpanaszolta neki a szegény szolgáló, hogy a gazdája elkergette, hát most nyakába veszi a világot, másutt próbál szerencsét. Azt mondta akkor a bíró fia:

-          Menj, keresd meg az édesanyámat, mondd meg, én küldtelek.

Amikor az öreg bíróné meglátta a lányt, nyomban szívébe zárta, házába fogadta. Este pedig, mikor összegyűlt a háznép, s hazatért a legény is, kézen fogta a lányt, s odaállt vele az anyja elé:

-          Édesanyám, add ránk áldásodat, ezt a lányt veszem feleségül vagy senki mást. Első pillantásra megszerettem

-          Mi is megszerettük valamennyien – mondta az öregasszony. – Éppen olyan szép és szelíd, mint amilyen derék és szorgalmas. Jól választottál, fiam, szerencse kísérjen benneteket.

És a szegény szolgálóból a falu leggazdagabb és legboldogabb asszonya lett. A zsugori gazda pedig, aki néhány csepp tejet is sajnált a koronás kígyótól, hamarosan tönkrement. A kígyóval együtt a szerencse is elhagyta a házát. Először a teheneit kellett eladnia, aztán a földjeit, s mindezt a bíró fia vette meg.

Visszakerültek hát a tehenek az egykori szolgálóhoz, aki annyira szerette őket. Most is maga fejte, kefélgette a szelíd jószágokat, kezéből etette őket, zöld koszorút font a szarvuk köré.

Egy nap, ahogy ott szorgoskodott az istállóban, egyszer csak előtte termett a fehér kígyó. Az ifjú asszony gyorsan elővette a parányi gyémántos koronát, és azt mondta:

-          Köszönöm neked, kedves kígyócska, hogy eljöttél hozzám. Maradj eztán nálam, mindig kapsz friss tejet, amennyit csak akarsz. Itt a koronád, szívemből köszönöm, jó hasznát láttam. Most már nincs rá szükségem, megleltem a szerencsémet.

A fehér kígyó elvette a koronát, s ottmaradt az istállóban, most már örökre megtelepedett. Békesség, szerencse és öröm lakott attól fogva a házban.

/Ford.: Lengyel Balázs/