Márai Sándor: Jelentés

Még nem alkony, csak délután
Még visszanéz egy arc után
Aztán megáll, gondolkozik
Szigorúbbra gombolkozik
Szól: ez barna és ez piros
Kiváncsi és tárgyilagos
A földre néz, már ismeri
Már elképzelni is meri -
Az égre néz, nincs semmi ott
A föld, a föld volt a titok
Van papucsa, szemüvege
Játszik, mintha öregszene
Tudja: ez jó, és: ez hamis
Már rövidebb az álma is
Korán kel, neszel és figyel
A babonát nem hiszi el
Mindent megnéz és kézbevesz
Egy-egy mosolyt emlékbe tesz
Már nem szégyelli, ha szeret
Hallgatja az embereket
Nem diák már, s még nem roué
Szíve a szomorúaké
Meghallgat pletykát, adomát
Lépett már halottakon át
Kételye fürge és örök
Eszményei a görögök
A démonnal eltársalog
Már szívesebben jár gyalog
A tűnő időt kémleli
A fellegek a kémei
Halottaival elperel
Vetését ember verte el
A szíve, mint a bánya, ég
Fojtogatja a bányalég
Az emberekhez tartozik
Haragszik és unatkozik
Szökne, gyilkolna, nem lehet:
Szereti az embereket
Csak értük s minden csak nekik
Velük jó s velük vétkezik
És megteszi, amit tehet:
Ismeri az embereket
Üres a föld, üres az ég
Nincsen már sehol menedék
A földre néz, az égre néz:
De az ember, az visszanéz
A tengerszem nem sejtheti
Csak az emberszem rejtheti
A tenger felbőg rá s kicsap
Szavát az ember érti csak
Hát így. Álmos és dünnyögő
Jeleket vár és dünnyög ő
Halhatatlan és együgyű
Vígasztalója a gügyü
És minden nőnek rokona
Volt sógor, testvér és koma

Vacsorára átöltözik
Hasonlít és különbözik
Az ördög úgyis elviszi -
Kár érte? Hiszi a piszi.