Mihai Eminescu: Sokszor jártam a nyárfasort…

Sokszor jártam a nyárfasort
Magamban, csöndesen:
Ösmert minden s mindenki ott,
Csak egyedül te nem.

Ablakod csillanó szemén
Gyakran pihent szemem.
Értette jól az ifjú, vén -
Csak egyedül te nem.

Hányszor lestem, hogy hő szavak
Suttogják válaszod!
Egy napot adtál volna csak,
Csak annyit: egy napot.

Egy órát csak, míg két barát
Hőn egymásra talál,
Hogy halljam csöpp szád dallamát,
Majd – jöjjön a halál.

Ha egy sugarat küld felém
Ó, akkor a szemed,
A jövendő elé e fény
Csillagként fölremeg.

S te éltél volna végtelen,
Sorban egy századot,
Hideg karoddal fényesen,
Márvánnyá fagyva ott.

Örök imádat asszonya!
Páratlan, mint azok,
Akiknek tündér-mosolya
A múlton átragyog.

Pogány szemekkel vágytalak
És kínnal, mit reám
Ők hagytak ős pecsét alatt:
Apám és nagyapám…

Ma már nem járok arra én,
Már nem fáj, ami volt,
Az arcod szomorún felém
Hiába fordítod.

Meg kellett volna tartanod
Lásd, azt a szent erőt,
És éjjel mécsest gyújtanod
A Szerelem előtt.

/Ford.: Kiss Jenő/