Mihai Eminescu: Elment a szerelem…

Elment, oda a szerelem,
Nyűgös barát, hiába.
Dalaimat most félreteszem,
Szívemet egy se rágja.

Rájuk koporsót a hideg
Kezű feledés zárjon.
Nem mondom el már senkinek,
Senkinek a világon:

Mennyi csobogó patakot,

Csillagot égi fénnyel,
Sötét szerelmi bánatot
Temettem bennük én el.

Mily végtelen nagy távolok
Dobták szívembe őket.
Rájuk könnyem most is csorog,
Szívem érted merő seb.

Bánatom mélyéből olyan
Nehezen jöttek napra:

S be régen fáj, hogy boldogan
Nem szenvedek miatta.

Mert nem akarsz ragyogni már,
Bolyongó messzi fényem,
Halálból kikelő sugár
Szemed sötét tüzében.

Hogy engedő mosoly legyen,
Hogy édes arcod áldjon,
Hogy álommá tedd életem
És életté az álmom.

Hogy úgy ragyogj szemembe, mint
Ahogy a hold kitámad
Meséiben a szívben írt
Ezeregy-éjszakának.

Álom volt, titkos és szelíd,
Szelíd és titkos álom.
És szép, mint a szépség. Ne hidd:
Hogy e földön megálljon.

Kevéssé voltál asszonyom,
Nagyon is angyalom tán:
Boldogságunkat így agyon-
Gyilkoljuk napja fogytán.

Belevesztünk mindketten, lány,
Az üdvbe, mely megáldott:
Istent is feledtük talán
És véle a világot.

Hiszen talán nem is való
Ily nyomorult világra:
Szép, szent s fájdalmon átható
Boldogságunk virága!

/Ford.: Oláh Gábor/