R. M. Rilke: Egy áprilisból

 

Illatos újra az erdő.
Emelik föl a lenge pacsirták
már az eget, mely vállunknak be sulyos, be nehéz
volt:
bár látni a targalyon át, hogy a nap be üres,
be kevés volt -
mégis a lassú zápor után, ha vége a napnak
jön, küllőzve, cikázón
az aranyszinü óra,
és menekülve előle, a távoli házon
mint riadóra
sebesült szárnyával csapdos az ablak.
Csönd lesz aztán. Még az eső is ügyelve
koppan a kőre, amely fénylik hangtalanul.
Minden nesz lelapul,
s belebúvik a mézga rügyekbe.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/