Tormay Cécile: A mesekönyv kis hercegnője

Egy régesrégi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta vissza bírt emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép tornyos lovagvárának az erkélyén, és nagy ibolyakék szemével mozdulatlanul nézett le a tájra, amely sohasem változott.

A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a tündérmesék hercegnői tudnak lenni. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt, gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén, és a kezében liliomot tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle...El szerette volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára, milyen túl a mesén a világ.

Rég megunt mindent odabenn a könyvben. Unta a sárgasugaras napot, mert mindig sütött a felhőtlen égen: unta a vérpiros rózsákat, mert mindig nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban unta azt a bársonyzekés, ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével az örökké virágzó hársfasor mélyéből jött feléje. Szűntelenül jött...jött, és sohasem ért el hozzá.

Kimondhatatlanul egyhangúnak találta ezt az életet, és szinte már nem bírta többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott, csodálatos papírlap került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék között, és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan a tavasz áradt volna ki belőle.

Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét. Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen nagy lett, és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan, mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban, véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.

A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása, és egy vén varázslónő, aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a kiáltást, és megszánta az unatkozó hercegnőt.

A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfrányszínű örökös napja helyében a mesék soha nem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság, és arra is emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg, gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.

A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket...Ő sem tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát bűvös köpenyébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dűlőutakon, és betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.

A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát, és boldogan iramodott át a lovagtermen, a hosszú folyosókon.

Már a toronylépcső fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok nyílása mögött. Egyre lejjebb látszott, mintha süllyedt volna a toronyban. Fátyola, mint fehér ostorcsapkodás, lobogva, hirtelen kanyarodott utána. Egyszerre csak kiiramodott a várkapun, de nem a hű hegedős felé szaladt, aki már olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér peremére.

Mintha a mesék messzeségéből felhőkön szűrődött volna át, tompultan hangzott utána a varázslónő intelme:

- Óperenciás királyok leánya, jól vigyázz! Térj haza az első kakasszóra, különben szörnyen meglakolsz...

- Visszajövök időre! - kiáltotta a kis hercegnő könnyedén, és egy merész szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.

A zökkenés nagy volt, és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy könyvespolcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc fafaragványaiba, és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a túlsó végében, valamiféle asztalkán sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány fiatalasszony olvasott egy levelet.

A kis hercegnő figyelmesen nézte őt, és meglepődve ismert rá a kezére. Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító levelet, melyből a tavasz áradt...Most már lassanként más egyéb is jutott eszébe. Réges régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt, és a haja lobogott a szélben, és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt aludt - akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.

Azóta magasra nőtt az egykori lobogóhajú, vásott kis leány, megszépült és megváltozott. Szelídebb lett: szinte elfogódottnak látszott. És közben valószínűleg olvasni is elfelejtett, mert most minduntalan elölről kezdte betűzni a levelet, minduntalan a kandalló oszlopos órájára nézett.

Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt, és sajátosan mosolygott. Ez a mosoly az ajkán maradt, míg lábujjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros éjtszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerű messze madárfütty áradt a szobába. Az asszony hátraeresztette a fejét, és ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna adni magát az éjtszakának, mintha a boldogságba menne...

A kis hercegnő is odavágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni akart a polcról a bőrköpenyes, selyemtaláros és papírruhás könyvek közül. De a polc kegyetlenül magas volt, és ő gyenge és kicsiny.

Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit Rómeónak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót a kis hercegnőnek, és mivel járatos volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.

A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon, és szelíden letette a kertbe.

A kert - csodák csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken, andalítóan, szelíden. Ezüstös fényében rózsák nyíltak a vár falán, tornyok ágaskodtak leselkedőn, epekedő erkélyek könyököltek a lombos rengetegek felett, és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. Minden lélegzettel fogyott a távolság, és egyszerre ott állt a kis hercegnő előtt.

- Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője - suttogta elragadtatva, mire odaért.

- És te, ki vagy? Hogy hívnak? - kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.

- Szeretőnek hívnak - mondta az idegen.

- Szerető?...Milyen szép neved van...

Az idegen lehajolt, és megcsókolta őt.

- Mi volt ez? - A kis hercegnő pirulva rezzent össze: - Hiszen az ajkad most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.

- Csak egy csók volt, amit mondtam.

- Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi hát a csók!

- A csók a szótlan szó: a mondhatatlan megmondása - felelt az idegen.

- Szeretem a mondhatatlant - suttogta önfeledten a kis hercegnő -, mondd meg még egyszer nekem.

És a hercegnő ezentúl minden éjjel kiszökött a meséjéből a valóságba, hogy a Szerető szótlan ajkát beszélni érezze ajkán.

Nap nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában nem egyszer találkozott a szép halvány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett, és mialatt a fiatalasszony visszalopakodott a házba, a kis hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.

Odabenn a könyvben időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A liliom, amelyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.

Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább került a polcon a többi könyv mögé, és szelíd lapjai között egyre veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük, és hevük megérintette a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a mesekönyvből.

Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, és nyár volt a kis hercegnő vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjtszakák.

Sok éjtszaka elmúlt...Olykor már fütyörészett a szél a kéményben, száraz lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő, ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek, rövidebbek lettek a levelek is. Egyre ritkábban jöttek, és egy este, mikor a kis hercegnő útnak eredt a könyvespolcról, sírva találta a szép halovány asszonyt, és nem volt többé levél a kezében.

Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben, és szivárványt látnak még a könnyekben is...a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.

Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a világban sietett, futott, rohant.

Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen nagy ordas fellegeket görgetett a szél az éjtszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, olyan ködös lett a levegő. Avar lett a lombból...

A hercegnő fázott, és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben. Kedvese olyan gyakran, olyan hosszan váratott magára. És aztán, ha végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan lassan, mint a hű hegedős. A kis hercegnő nem tudta ezt észrevenni, és esedező szerelemmel tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt.

Pedig...a kakas már régen kiáltott! De a kis hercegnők sohasem hallják meg a kakasszót, ha egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.

Soká könyörgött...soká késett...A kakas másodszor is kiáltott és - mire újból éjtszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen meglakolt. Akit légyottra várt, az nem jött el többé...

Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák. Tántorgó, fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett, És amint futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.

Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt? És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.

De a mesébe vivő utat befújta a szél, eltemette az ősz...Csakis Valóság volt körülötte. És a fájdalom, amely ebben a pillanatban a szívébe kapott, nem a mesék, hanem az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, hanem az emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt, épp ott a baloldalán, összetépett valamit.

Mire sok tévelygés után virradattal hazavergődött a mesekönyvbe, a szíve felett - elszakadt a papiros.

Odatette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött a képen a nap, hiába nyíltak az örökrózsák, hiába jött a lombos hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz, és elmúlt a nyár.

Vajon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn? - Erre gondolt, és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske leemelte a polcról a régi könyvet.

A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa, mi történik. És amint kihajolt az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától - éppen az ő képénél felnyílott a könyv.

Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép halvány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán. Valaki, akit Szeretőnek hívtak túl a mesén. A kis hercegnő remegni kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák is, a kék boltozat, még a könyv is remegett az asszony kezében. Majdhogy nem összedűlt az egész mesebeli mindenség.

A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy, mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő - az első levelet a könyvből. Tanuskodni hívta őket. Hívta őket, hogy vele könyörögjenek.

- Mindig szeretni fogsz! Mindig...Ezt mondtad egyszer, régen...

A Szerető megcsókolta őt, hogy elhallgattassa, és közben más asszonyra gondolt. Menni akart, de azért ígérte, hogy visszajön. Majd később, valamikor, bizonyosan...Hiszen nem szeretett így soha senki mást.

- Nekem is ezt esküdte - suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. - Engem is elhagyott.

A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.

Ő is élt egykor egy mesében, álomszerű, szűzies szép mesében. Ő is kivágyott a nagy Valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká maradt. Későn indult vissza...Ki tudja, nem fújta-e be azóta az utat a szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?