Vörösmarty Mihály: Földi menny

 „Mennyet kell a földön is keresni,
Mennyet, a föld úgyis elveszendő,
Elveszendők, akik rajta élnek.”

Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a hegyek tetőin:
Nincsen ég a földön, nem találtam.
S ím, hogy elfáradva dombra dűlök,
Dombra Bodrog csendes árja partján,
Eljön a lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
S oh ki hinné! üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme szép egében.
„Ne fuss, lyányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlük lelkem el ne vesszen,
El ne vesszen, mint az árva gyermek
Akit mostohája messze űzött.”

„Fáradt ifju, távol föld lakója,
Nem jövék én lelked vesztésére,
Sem hogy futva elvigyem magammal,
Sem hogy zárva tartsam kék szememben,
Inkább vedd ki lelkedet szememből,
S hagyj, virágot szedni jöttem erre,
Van virág már, a tavasz közelget.”

„Nem, hamis te, el nem mégy előlem,
Nincs virág még, tél van a mezőkön.
Csak terajtad van tavasznak éke.
Én magam szedek majd ajkaidról
Harmatos szűz rózsát, szép virágot:
S lelkemet bár ott hagyom helyettek
Kék szemedben, kék szemeid egében.”