Vörösmarty Mihály: Alku a természettel

Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz.

Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szívéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom: el van ez már
Osztva: nékem nem jutott:
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém:
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt, nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt: itt lettem én,
Itten élek: nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken.

Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz –

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés:
Nálam úgy sincs egyebed:
Vedd el, add ezt is hiveidnek
S nála lészen mindened!