Történt egyszer,
éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos
szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár,
összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú, talán össze is
verekednek.
Pedig az elején
igazán szívélyesek, mondhatnám testvériesen kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg
tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn,
hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő kalászringató
síkságokon.
Egyszóval annak
rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak
számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az
ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény.
Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Hallgatta a nyár a
tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a
szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az
érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.
- Aztán a gyümölcsöket
külön figyelmedbe ajánlom – mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában
ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
- Hogyne, hogyne, hát
persze! – bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat
simogatta, húzogatta, hadd tömődjenek.
Oldalt kapta erre a
fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő
mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.
A nyár viszont észre
sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha
még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.
Ettől végképp
megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság,
hálátlanság – mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is
bólintott. Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! –
füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka repült el nagy
csörögve a fejük fölött.
- - Hát akkor szusszanjunk
egyet, mielőtt elmennék – mondta a tavasz, amint beértek az első
gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpaérő körtefa alá. A nyár is
vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.
- Rázintsd már meg azt
az alsó ágat – enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már.
Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.
Nem kellett kétszer
mondani a nyárnak, fönntermett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy
potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell
mindent egyszerre fölfalni! – fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki
hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.
Az öreg tavasz ettől
enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A
nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de
jó! – ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető –
mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón
zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem
rágja tisztességesen a csutkáról, máris újra harap. „Mindenemet el fogja
pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért ennyit dolgoztam,
kínlódtam – gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott
ágai között. – No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek” – villant fel a
tekintete, amint meglátta az utolsó két szemcseresznyét a fán.
- Nini, cseresznye –
dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg
még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a
cseresznye még engem illet!
- Abbizony már az
enyém! – nyelvelt vissza a nyár úrfi.
- Majd mindjárt
megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! – markolta
most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.
- Eresszen el, eresszen
el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém,
ha itt hagyta!
- Még nem mentem el. A
cseresznyét nem hagyom.
- Miért ne hagyná?
Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert
szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!
És amíg így
vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A
vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az
ágak hegyén járt.
A kislány is meglátta
a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint
egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább
ugrándoztak.
Erre az öreg tavasz
is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette
az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.
- Hát akkor az esztend’
ilyenkori viszontlátására, fiam – mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat.
Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.
- Viszontlátásra,
viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! – kiáltott utána a nyár meghatódva.
Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában
jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett,
nemsokára nyakán az aratás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése