A következő történetet, amely
Szandomir mellett esett meg, emberemlékezet óta őrzi a szájról szájra járó
hagyomány.
A jóságos Hedvig királynő, aki
kedvelte Szandomir ódon városát, s pártfogolta templomait s kolostorait,
gyakran ellátogatott ide. Ezen a télen a Szent Szűz templomát kereste fel
könyörgésével, hogy királyi utódnak adhasson életet.
Hideg, fagyos reggel volt, s bár
apró pelyhekben hullott a hó, a királynő elhatározta, hogy visszatér Krakkóba.
Szandomir lakói szeretettel búcsúztak
jótevőjüktől, a fürgébbek még jó darabon futottak a szán után, a város falain
is túlra, míg Hedvig, megállítva szánját, magához nem szólította őket:
- Menjetek haza, jóemberek, hiszen
megfagytok, egyre nagyobb a hideg, a hó már térdig ér.
Az emberek azonban nem akarták
elhagyni a királyi szánt mindaddig, amíg Hedvig meg nem ígérte, hogy tavasszal
ismét ellátogat Szandomirba. Majd a szán, amelyre festett sátor volt erősítve,
alatta pedig szőnyegek, prémek védték a királynőt a fagytól, továbbindult
Krakkó felé. A hó azonban egyre sűrűbben hullott, s hatalmas szél kerekedett. A
királyi szán csak üggyel-bajjal, lassacskán tudott haladni.
Végül a kocsis és a kengyelfutó a
nagy hóviharban elvesztette a fejét: letértek az útról, s egy hómező kellős közepén
találták magukat.
A hófúvás nőttön-nőtt, a szán
megrekedt a hóban, s a kocsis és a kengyelfutó együtt sem tudta kihúzni onnan.
Csak alkonyatkor hagyott alább a vihar, s az apród elindult körülnézni, hogy
segítséget hozzon.
Nem messze, az erdő alján egy kis
falura bukkant, amelynek lakói, amikor megtudták, hogy milyen előkelő vendég
akadt el a hóban, egy emberként tódultak segítségére.
Amikorra végre kiszabadították
Hedvig királynő szánját a hóból, már teljesen besötétedett. A királynő vissza
akart térni Szandomirba, hogy ott várja meg a reggelt. Ekkor a falu legöregebb
embere meghajolt előtte, s így szólt:
- Felséges asszonyunk, bár szerény a
mi hajlékunk, ne menj el, hadd lássunk vendégül téged, hiszen nem tanácsos
ilyenkor éjjel útra kelni.
A királynő elfogadta a szíves
marasztalást, és a szán a falu felé vette útját. A fényes vendégnek a
legnagyobb szobát készítették elő a bíró házában, jól kibélelték illatos
szénával, és tiszta végvásznakkal borították be. Került meleg bőrtakaró is,
mézes tej, gyöngykása, egy kis hús s a kocsisnak és az apródnak gőzölgő forralt
sör.
Így látták vendégül Hedvig királynőt
egy paraszt hajlékában nem kevesebb szíveslátással, mint némely főúri
kastélyban.
Reggelre kiderült az ég, s a fagy is
felengedett. Hedvig királynő késedelem nélkül útra akart kelni Krakkóba.
Hálálkodva búcsúzott a falu lakóitól, s látnia kellett, hogy könnyes a szemük.
- Látom, jóemberek, hogy valami bánt
benneteket. Osszátok meg hát velem is, hátha tudok segíteni rajtatok.
Letérdepeltek az emberek a szán
előtt, s egyikük így szólt:
- Felséges királynőnk, a mi
kegyetlen urunktól csak káromlást s verést kapunk, és beleszakadunk a nehéz
munkába. A gyerekeket sem kíméli, s most, hogy eltűnt a lova szerszámostul,
megfenyegetett, hogy minden paraszt száz botot kap, a bíró pedig kétszázat, ha
a ló egy héten belül elő nem kerül. Oltalmazz meg minket, kegyes királynőnk!
- Hallottam már róla, de nem hittem
a szóbeszédnek. Megígérem nektek, jóemberek, hogy ami csak hatalmamban áll,
mindent megteszek, hogy enyhítsek nehéz sorsotokon - válaszolta Hedvig. Mielőtt
elindult volna, a bírónak ajándékozta gyönyörű fehér kesztyűjét, köszönetképpen
a segítségért és a szíves vendéglátásért.
Tavasszal pedig a királynő
kiváltotta a falut kegyetlen tulajdonosától, és önállóvá tette, csak arra
kötelezvén őket, hogy szolgálatot teljesítsenek a szandomiri székesegyháznak.
A bíró pedig a székesegyház
kincstárában helyezte el a felbecsülhetetlen értékű emléktárgyat, ahol hosszú
éveken át őrizték.
/Ford.: Reiman Judit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése