Visszatért hát az elhagyott harcszíntérre a nyugalom, nyomában járt az elszenvedett keservek utáni felüdülés és a megkettőzött tevékenység, hogy helyrehozzák a sokféle elszenvedett károsodást és a lehanyatlott jólét ismét visszatérhessen. Ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy újraéledjen a szomszédos Morvaországgal a kereskedés, ami a nyugtalanságok idején - mindkét nép kárára - teljesen megszűnt: mert a főút, melyen a kereskedelem cikkeit ki- és beszállították és szállítják még ma is, a Fehérhegységen át vezetett, így a két fél között feküdt, és hol az egyik, hol a másik volt rajta az úr. Most azután, minekutána felszabadult, beözönlöttek rajta a kereskedők, hogy régóta visszamaradt árujukat elvigyék a legfontosabb piacra, Nagyszombatba.
Csakhogy éppen ez ingerelte zsákmányszerző étvágyát annak a rablóbandának, amely a félelmetes Rajnoha vezérségével garázdálkodott, végig a Fehérhegység láncolata mentén. Ez az ember ( akinek fortélyosságától és félelmetes erejéről kalandos históriák maradtak fenn a nép körében) Rákóczi lovasságában káplár volt, és miután ura seregét megverték és szétszórták, elmenekült s a hegyekben kóborolt. Ott aztán összeakadt több hasonlóképpen odavetődött bajtársával, az élükre állt, és most már saját számlájára viselt háborút az egész emberiség ellen!
Ravasz és vakmerő volt, és járatos lévén minden völgyben és szurdokban, esztendőkig tudta tartani magát. Réme lett ama terjedelmes hegység lakosainak, akik tartva tőle, hogy rájuk gyújtaná a házat, gyilkolna és fosztogatna, sohasem árulták el őt.
Egy alkalommal morva kereskedők népes karavánja vonult el a vásár idején Nagyszombatba, ahol is Rajnoha kémei hamarosan kipuhatolták, hogy jócskán megtömött erszénnyel térnek majd vissza, mert szerencsével kereskedtek. A rablóbanda a Barvinek nevű hegy tetején, sűrű erdőben várt és rontott rájuk. A morvák nem hagyták, hogy harc nélkül fosszák ki őket: de végtére alulmaradtak a túlerővel szemben, és egyik tekintélyes kereskedőházuk feje életével fizetett ellenállásáért. Egy hatalmas, százéves tölgyfa alatt esett el. Hozzátartozói, hogy a helyet megjelöljék, egy feszületet erősítettek a fa törzsére, nemcsak emlékeztetőül, hanem egyszersmind figyelmeztetőül is a kegyes vándor számára, hogy imával emlékezzék meg a meggyilkoltról.
A fogás, melyet Rajnoha bandája csinált, fölöttébb gazdagnak bizonyult, ez még inkább szította a vágyukat, hogy újra hasonló zsákmányra tegyenek szert, s erre jó alkalomnak látszott a következő vásár. Fontolgatták a rajtaütés mikéntjét, és választásuk a megelőző rablás helyére esett, mint kiváló rejtekhelyre. Mikor a meglehetősen népes társaság tábort ütött a mondott helyen, a fiatalabb rablók egyike megjegyezte, hogy jó lenne kissé félrehúzódni és nem itt maradni, szemtől szembe a Megfeszítettel, mert az fenyegető pillantást vet rájuk, akik most olyan véres gaztett elkövetését tervezik.
Rajnoha keményen lehordta kisfiús félelme miatt, amely elfogta egy darab festett bádog láttán, és nevetett azon a fenyegető pillantáson, amely halálra rémíthet valakit, aki férfinak vallja ugyan magát, de voltaképpen asszonyi szíve van. Amikor pedig a megszégyenült rabló azt ajánlotta, tegye próbára férfiasságát, így válaszolt a rablóvezér:
- Nem bánom! Addig is, mígnem alkalmad lesz, hogy bebizonyítsd bátorságodat, álld ki a könnyebbik próbát, amely valójában gyerekjáték, szóra sem érdemes. Eriggy oda, üsd le annak a szobornak a testéről a fejét, hogy többé ne rémíthessen téged és a többi magadfajtát.
A tanítvány dermedten nézett fel rettegett mesterére: képtelen volt megtenni, amit az elvárt tőle, mert belsejében megszólaltak ártatlan gyermekkorának hangjai, és megbénították gonosztettre készülő kezét, valahányszor fel akarta emelni.
- Micsoda? Te puhány, te! - ripakodott rá a felbőszült Rajnoha. - Vonakodol megtenni, amit parancsoltam, ki tudja, még másokat is megfertőzöl azzal a te babonás gyávaságoddal, s a végén majd miattad elszalajtjuk azt a remek fogást. Ezért meglakolsz! De most ide nézz!
És az óriás fogta és magasra tartotta hosszú nyelű, hajításra és lecsapásra egyaránt megbízhatóan használható gyilkos élű fokosát, hogy egyszeriben leterítse vele a képmást. Ekkor felnyílt a fa és magához ölelte a feszületet, míg a súlyos ágak védelmezően hajoltak fölébe, és eltüntették a rabló szeme elől. A levegő pedig sisteregve felzúgott, mintha az egész erdőség megelevenedett volna, és földrengéssel, vízárral, mennydörgéssel és villámlással kísért vihar fát és embert földhöz vágott és elragadott, völgyön át, szurdokon át.
Mikor a rablók feleszméltek, idegen tájakon találták magukat, távol gaztettük helyétől, társaik nélkül - a vihar szanaszét szórta őket. Közülük sokan felhagytak az elvetemült életmóddal, míg a feszület, a védelmező fakéreg ölelésében, elűzött közeléből minden gonoszságot, és az üdvösség jelképe lett mindazok számára, akik azon az úton jártak és járnak: de ne is mulasszák el soha köszönteni egy rövid imával vagy kegyes gondolatokkal, s aki tiszta szívvel megyen arrafelé, az nyugodt lélekkel mehet tovább az úton, amerre dolga van, menten testi és lelki veszedelmektől, amelyek a bűnösre romlást hoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése