Nadányi Zoltán: Körmenet

Ott mennek ők hosszú menetben
a nők, a nők, kiket szerettem,
rezgő holdfényen, egyesével
ott mennek ők lehajtott fővel.

Ott mennek ők egymás nyomában,
mind a nekem tetsző ruhában,
azt most a holdfény úgy nyilazza,
hogy átüt rajta testük rajza.

Ott mennek ők, egy se hiányzik,
egyik halványabb, mint a másik,
hosszú a sor, nem is számlálom,
csak Mária van közte három.

Szólítom őket titkos néven,
amit éntőlem kaptak régen,
de egy se érti, egy se néz rám,
mennek tovább, tűnődve, némán.

Mennek, mennek, meg újra jönnek
és vége-hossza nincsen ennek,
domb körül járnak fejlehajtva,
egy szál jegenye reszket rajta.

És leple hull egyszerre mindnek
és meztelen testtel keringnek,
azt most a holdfény úgy nyilazza,
hogy átüt rajtuk csontjuk rajza.