Prosper Mérimée: Federigo

Volt egyszer egy fiatal uraság, Federigo nevezetű, csinos, jóvágású ember, udvarias és jószívű, ám felettébb erkölcstelen életmódot folytatott, mivelhogy szerfölött kedvelte a kártyajátékot, a bort és a nőket, de kiváltképpen a kártyajátékot: soha meg nem gyónt, és csak azért járt templomba, hogy ott is alkalmat keressen a bűnözésre.

Történt pedig, hogy Federigo, miután játékban tönkretett tizenkét úrfiút ( akik erre útonállók lettek, és a király condottiere-ivel vívott véres küzdelemben pusztultak el, az utolsó szentség nélkül), egy szempillantás alatt maga is elvesztette mindazt, amit addig összenyert, s ráadásul még az egész örökségét is, egyetlen kis udvarház kivételével, a cavai dombok mögött, ahová vissza is vonult, hogy elrejtse nyomorúságát.

Három év telt el, amióta magányosan élt, és napjait vadászgatással töltötte, esténkint pedig szokás szerint egy parti hombre-t játszott feles bérlőjével. Egy este, kevéssel azután, hogy addigi legszerencsésebb vadászatáról hazaérkezett, Jézus Krisztus a szent apostolok társaságában bekopogtatott ajtaján, és bebocsátást kért. A jószívű Federigo különösen megörült annak, hogy a vendégek éppen olyankor térnek be hozzá, amikor bőségesen van mivel traktálnia őket. Bevezette hát kis házába a vándorokat, a lehető legudvariasabban asztalhoz tessékelte őket, és sűrűn mentegetőzött, amiért nem rangjukhoz méltóan bánik velük, hiszen váratlanul toppantak be. Mi-Urunk, aki tudta, hogy éppen a legjobbkor érkeztek, elnézte ezt a kis hiúságot Federigónak, vendégszerető hajlamaira való tekintettel

- Megelégszünk azzal, amije van, - mondotta - de minél hamarább tálalják fel azt a vacsorát, mert nagyon későre jár az idő, és ez itt olyan éhes, mint egy farkas - tette hozzá, Szent Péterre mutatva.

Federigo nem kérette magát még egyszer, s mivel még többet akart felszolgálni vendégeinek, mint amennyit aznap elejtett, tüstént megparancsolta a bérlőnek, hogy vágja le az utolsó kecskegidát, amelyet azonnal nyársra is húztak.

Amikor a vacsora elkészült, és a társaság helyet foglalt az asztal mellett, Federigo csak azt sajnálta, hogy bora nem a legjobbak közül való.

- Nagyuram - mondotta Jézus Krisztusnak -

Nagyuram, tudom én, jobb bor is van ennél,

Mégis fogadd tőlem, mintha otthon lennél.

Erre Mi-Urunk, miután megízlelte a bort, így szólt Federigóhoz:

- Mit panaszkodik maga? Hiszen a bora tökéletes, - de ítélje meg ez az ember is (És ujjával Szent Péter apostolra mutatott).

Szent Péter belekóstolván kijelentette, hogy kitűnő (proprio stupendo), és felkérte a házigazdát, igyék vele.

Federigo, bár mindezt csak udvariaskodásnak vélte, eleget tett az apostol kérésének: de mennyire meglepődött, amikor ízesebbnek találta ezt a bort mindazoknál, amelyeket legnagyobb gazdagsága idején valaha is megkóstolt! Látván, hogy csoda történt, mivel a Megváltó lakozik közöttük, azonnal felállt, mintegy méltatlannak érezvén, hogy ilyen szent társaságban egyék: de Mi-Urunk megparancsolta, amit meg is tett, minden teketóriázás nélkül. A vacsora után, melyet a bérlő és felesége szolgált fel, Jézus Krisztus visszavonult az apostolokkal abba a lakrészbe, amelyet előkészítettek neki. Federigo pedig magára maradt a bérlővel, eljátszotta mindenesti hombre-partiját, ahogy szokta, és megitta, ami a csodálatos borból még maradt.

Másnap a szent utasok meg a házigazda összegyűltek az alsó szobában, és Jézus Krisztus így szólt Federigóhoz:

- Nagyon meg vagyunk elégedve a szíves vendégfogadással, és meg akarunk jutalmazni érte. Három tetszés szerinti kívánságodat teljesíteni fogjuk, mert mienk minden hatalom az égben, a földön és a pokolban.

Ekkor Federigo kihúzta zsebéből azt a kártyacsomagot, amelyet mindig magánál hordott, és azt mondta:

- Uram tedd, hogy minden körülmények között nyerjek, valahányszor ezzel a kártyával játszom.

- Úgy legyen! - mondta Jézus Krisztus. ( Ti sia concesso.)

De Szent Péter, aki Federigo mellett állott, odasúgta neki.

- Min jár az eszed, te szerencsétlen bűnös? Inkább a lelked üdvösségét kérnéd az Úrtól.

- Sokat törődöm vele - felelte Federigo.

- Még két kívánságod van - mondta Jézus Krisztus.

- Uram, - folytatta a házigazda - ha már olyan jó vagy, tedd, kérlek, hogyha bárki is felmászik arra a narancsfára, amelyik beárnyékolja a kapumat, ne tudjon lejönni róla, csak ha én megengedem.

- Úgy legyen! - mondta Jézus Krisztus.

E szavakra Szent Péter nagyot bökött könyökével szomszédjának oldalába.

- Te szerencsétlen bűnös, - mondotta - nem félsz attól, hogy gazságaid miatt a pokolba kerülsz? Azt kérd az Úrtól, adjon egy helyet a szent paradicsomban, még nem késő...

- De nem is sürgős - felelte Federigo, elhúzódva az apostoltól.

Mi-Urunk pedig megkérdezte:

- Mi a harmadik kívánságod?

- Azt kívánom - válaszolta Federigo -, hogy bárki üljön is rá erre a zsámolyra, itt a kemence mellett, ne tudjon felkelni róla, csak az én engedelmemmel.

Mi-Urunk, minekutána ezt a kívánságot éppúgy teljesítette, mint a másik kettőt, tanítványaival együtt eltávozott.

Alig tette ki a lábát a házból az utolsó apostol, amikor Federigo, kártyájának erejét kiakarván próbálni, behívta bérlőjét, és egy partit játszott vele, anélkül, hogy odafigyelt volna. Egykettőre megnyerte, majd a következőt és a harmadikat is. Biztos lévén a dolgában, elindult a városba, a legjobb fogadóban szállt meg, és a legszebb lakosztályt bérelte ki. Megérkezésének híre azonnal elterjedt, és régi, mulatós cimborái tömegesen jöttek hozzá látogatóba.

- Azt hittük, örökre elvesztél - kiáltotta don Giuseppe -, úgy mondták, hogy remete lett belőled.

- Igazuk is volt - felelte Federigo.

- És mi az ördöggel töltötted az idődet három éve, amióta nem láttunk? - kérdezték egyszerre mindannyian.

- Imádsággal, én szeretett testvéreim, - mondotta Federigo ájtatos hangon - és íme, itt az imakönyvem, - tette hozzá, kihúzva zsebéből a kártyacsomót, amelyet gondosan megőrzött.

Általános nevetés tört ki erre a válaszra, és mindenki meg volt győződve arról, hogy Federigo külföldön visszaszerezte vagyonát, nyilván járatlanabb játékosok kárára, mint amilyenekkel akkor állott szemben, és akik égtek a vágytól, hogy még egyszer tönkretegyék. Néhányan azonnal, minden várakozás nélkül a játékasztalhoz akarták vonszolni. De Federigo megkérte őket, halasszák estére a játékot, és átvezette a társaságot egy másik terembe, ahol utasítására pompás ételeket szolgáltak fel, melyeket a vendégek illő lelkesedéssel fogadtak.

Ez az ebéd vidámabb volt, mint az apostolok vacsorája: igaz, hogy csak muskotálybort és lacrymát ittak hozzá, de az egybegyűltek közül, egyet kivéve, senki sem ismert jobb bort.

Mielőtt a meghívottak megérkeztek volna, Federigo beszerzett egy csomag kártyát, amely a megtévesztésig hasonlított a másikhoz, azért, hogy szükség esetén kicserélje azzal, három-négy játszmából egyet el is veszítsen, s így társainak minden gyanakvását elaltassa. Az egyiket jobb zsebébe tette, a másikat a balba.

Vacsora után a nemes társaság körülülte a zöldasztalt. Federigo először a közönséges kártyákat tette az asztalra, és meglehetősen magas téteket állapított meg az egész összejövetel tartamára. Azután, minthogy szórakozni vágyott, és saját erejét is meg akarta ismerni, legjobb tudása szerint játszotta a két első partit, s mindkettőt elvesztette, nem minden titkolt bosszúság nélkül. Majd bort hozatott, és felhasználta a pillanatot, amikor a nyerők múltbeli és eljövendő sikereikre ittak, hogy egyik kezével visszaemelje a világi kártyacsomót és helyébe másik kezével a megszentelt paklit helyezze.

Amikor elkezdték a harmadik partit, Federigo már egyáltalán nem törődött lapjaival, kényelmesen figyelte a többieket, és rájött, hogy tisztességtelenül játszanak. Ez a felfedezés nagy örömmel töltötte el. Most már nyugodt lelkiismerettel üríthette ki ellenfelei pénztárcáit. Saját tönkrejutását is az ő csalásuk okozta, nem pedig játéktudásuk vagy szerencséjük. Így tehát jobb véleményt alkothatott tulajdon erejéről, e véleményt régebbi sikerei is alátámasztották. Az önbizalom ( mert ugyan mibe nem kapaszkodik bele?), a bosszú és a nyereség bizonyossága három igen édes érzemény az ember szívének. Federigo mindhármat egyszerre érezte át: de elillant vagyonára gondolva eszébe jutott a tizenkét úrfiú, akiknek kárán jómaga gazdagodott meg: s abban a biztos tudatban, hogy ezek a fiatalemberek voltak az egyedüli tisztességes játékosok, akikkel valaha is összeakadt, első ízben érzett megbánást a felettük aratott győzelmek miatt. Sötét felhő árnyékolta be az örömtől sugárzó arcát, és mélyet sóhajtva nyerte meg a harmadik partit.

Ezt még sok más követte, s Federigo úgy intézte, hogy a legtöbbet jó maga nyerje meg, ily módon ezen az első estén annyi pénzt szedett össze, hogy kifizethette vacsoráját és egy hónapra előre a lakbért. Egyelőre nem is kívánt többet. Csalódott társai búcsúzáskor megígérték, hogy másnap visszajönnek.

Másnap és a következő napokon Federigo olyan ügyesen nyert és vesztett, hogy rövid időn belül jelentékeny vagyonra tett szert, a nélkül, hogy bárki is sejtette volna, miként. Azután elhagyta a fogadót, és egy nagy palotába költözött, ahol időről-időre nagyszerű ünnepségeket rendezett. A legszebb asszonyok vetélkedtek egy pillantásáért: mindig a legkitűnőbb borokat szolgálták fel asztalánál, és Federigo palotája az élvezetek központjának hírében állott.

Egyévi mérsékelt játék után elhatározta, hogy betetézi bosszúját, és megkopasztja a vidék legfőbb uraságait. E célból aranyának legnagyobb részét ékkövekre váltotta, és nyolc nappal előbb meghívta az urakat egy rendkívüli ünnepségre. Odarendelte a legjobb zenészeket, komédiásokat, stb., és úgy tervezte, hogy a legnagyobb tétekre menő játékkal fejezi be a mulatságot. Akinek nem volt pénze, a zsidóktól csikart ki valamit, a többiek elhozták amijük volt, és mindent elvesztettek Federigo éjjel távozott, aranyával és gyémántjaival.

Ettől kezdve megfogadta, hogy biztosra csak a rossz szándékú kártyásokkal játszik, mivel elég erősnek érezte magát, hogy a többiekkel másként is boldoguljon. Ilyen módon bejárta a világ összes városait, mindenütt játszott, mindig nyert, és mindenütt kiélvezte, ami ott éppen a legfinomabb volt.

Mégis, tizenkét áldozatának emléke állandóan felmerült szívében, és minden örömét megmérgezte. Végül is elhatározta, hogy kiszabadítja őket, vagy pedig velük pusztul.

Miután ekként döntött, elindult az alvilágba, bottal a kezében, tarisznyával a hátán, s nem kísérte más, mint kedvenc agara, amelyet Marchesellának hívtak. Amikor Sziciliába ért, felmászott a Gibel-hegyre, és azonnal le is ereszkedett a tűzhányóba, körülbelül olyan mélyre a hegy lábától, mint amennyire maga a hegy Piamonte fölé emelkedik. Onnan, a Pluto felé vezető úton, át kell haladni egy udvaron, amelyet Cerberus őriz. Federigo minden baj nélkül átvágott rajta, miközben Cerberus az agarával mulatott, majd bekopogtatott Pluto kapuján.

Azonnal eléje vezették.

- Ki vagy te? . kérdezte az alvilág királya.

- Federigo vagyok, a játékos.

- Mi az ördögöt keresel itt?

- Pluto, - felelte Federigo - ha úgy véled, hogy a világ legjobb játékosa méltó hombre-t játszani veled, a következőket ajánlom: annyi partit játszunk, amennyit akarsz: ha csak egyetlen egyet is elveszítek, annak rendje és módja szerint tiéd a lelkem, akárcsak a többi, amely birodalmadban lakik: de ha én nyerek, minden megnyert játszmáért kiválasztok egyet alattvalóid közül, és magammal is vihetem.

- Nem bánom - felelte Pluto.

És egy csomag kártyát kért.

- Itt van - mondta tüstént Federigo, s kihúzta zsebéből a csodálatos kártyacsomagot.

Mindjárt le is ültek játszani.

Federigo megnyerte az első játszmát, és Stefano Pgani lelkét kérte, egyikét ama tizenkettőnek, amelyet meg akart menteni. Azonnal kiadták neki: s ő, miután megkapta, beledugta a zsákjába. Így nyerte meg a másodikat, a harmadikat, egészen a tizenkettedikig, és sorra kiadatta, azután pedig zsákjába dugta valamennyi pártfogoltjának a lelkét. Amikor betelt a tucat, felajánlotta Plutónak, hogy folytassák.

- Szívesen - mondotta Pluto ( habár nagyon bosszankodott a vesztesége miatt): csak menjünk ki előbb egy percre: én nem tudom, miféle büdös illatok terjengenek itten.

Valójában ürügyet keresett, hogy megszabaduljon Federigótól, mert alig tette ki a lábát, zsákjával és lelkeivel, amikor Pluto teljes erejéből kiáltott egyet, hogy zárják be mögötte a kaput.

Federigo ismét áthaladt a pokol tornácán, a nélkül, hogy Cerebus észrevette volna, annyira el volt telve az agárral, s végül nagy nehezen felért a Gibel-hegy tetejére. Felhívta Marchesellát is, aki azonnal utánafutott, majd leereszkedett Messina felé. Ez a szellemi győzelme sokkal boldogabbá tette, mint akármelyik világi sikere. Miután megérkezett Messinába, hajóra szállott, hogy visszatérjen a szárazföldre, és régi udvarházában fejezze be pályafutását.

(Néhány hónap azután Marchesella egy sor kis szörnyeteget ellett, amelyek közül néhánynak három feje is volt. Valamennyit vízbe dobták.)

Harminc évvel később (Federigo hetvenedik évét taposta akkor) beállított hozzá a Halál, és felszólította, hogy rendezze lelkiismeretét, mert ütött az utolsó órája.

- Készen vagyok, - mondotta a halódó - de mielőtt elvinnél, ó, Halál, kérlek, szedj nekem egy gyümölcsöt arról a fáról, amely árnyékot nyújt az ajtóm fölé. Csak ezt a kis élvezetet szerezd meg nekem, azután nyugodtan meghalok.

- Ha csak ez a kívánságod, - mondotta a Halál - ezt könnyen megkaphatod.

Fel is mászott a fára, hogy leszedjen egy narancsot, de amikor le akart jönni, nem tudott: Federigo nem engedte.

- Ó, Federigo, te becsaptál engem! - kiáltotta. - Most a hatalmadban vagyok, de add vissza a szabadságomat, tíz évi életet kapsz érte cserébe.

- Tíz évet! No hiszen! - mondotta Federigo. - Ha le akarsz szállni, babám, bőkezűbbnek kell lenned.

- Adok húszat.

- No, ne tréfálj!

- Adok harmincat.

- Még a harmadánál sem tartasz.

- Csak nem akarsz még száz évet élni?!

- De pontosan annyit, szívecském.

- Federigo, elment az eszed.

- Mit akarsz? Szeretek élni.

- Isten neki, legyen száz év - mondta a Halál - ezt még le kell nyelnem.

Mindjárt le is tudott mászni.

Amint elment, Federigo viruló egészségben kelt fel, és új életet kezdett, egy fiatalember erejével és egy aggastyán tapasztalataival. Erről az új életről csak annyit tudunk, hogy továbbra is kielégítette minden szenvedélyét, kiváltképpen testi vágyait, jót is tett néha, ha alkalom adódott rá, de az üdvösségével már nem törődött annyit, mint előző életében.

Miután lepergett a száz év, a Halál újra bekopogtatott ajtaján, és ágyában találta.

- Készen vagy? - kérdezte.

- Elküldtem a gyóntatómért - felelte Federigo. - Ülj csak oda a tűz mellé, amíg megérkezik. Csak feloldozásra várok még, hogy aztán az örökkévalóságba kövesselek.

A Halál jótét lélek volt, odaült a lócára, és teljes óra hosszat várakozott, de a pap csak nem akart megjönni. Végül is elunta magát, és odaszólt a házigazdának:

- Hé, öreg, másodszorra kérdem, nem értél rá rendbeszedni a dolgaidat száz év óta, amikor utoljára találkoztunk?

- Biz' Isten, jobb dolgom is volt azóta - mondta az öreg csúfondáros mosollyal.

- Nohát akkor - folytatta a Halál, felháborodva e kegyetlenségen - egy perced sincs hátra az életedből.

- Pfü! - mondotta Federigo, miközben a Halál hiába igyekezett felkelni. - Tapasztalatból tudom, hogy engedékenyebb vagy te annál, semhogy megtagadj tőlem néhány évnyi haladékot.

- Néhány évet! Csirkefogó! (És hasztalanul erőlködött, hogy kibújjon a sutból.)

- Annyit bizony, annyit, de ezúttal cseppet sem leszek követelődző, s mivel nem ragaszkodom már az öregséghez, megelégszem negyven évvel a harmadik menetre.

A Halál jól látta, hogy földöntúli erő tartja a lócán, akárcsak azelőtt a narancsfán: de dühében semmit sem akart engedni.

- Értem én a módját, hogyan kell téged megszelídíteni - mondotta Federigo.

Ezzel három nyaláb rőzsét dobott a tűzre. A láng egyszeriben betöltötte a kemencét, s a Halál nagy kínokat állott ki.

- Kegyelem! Kegyelem! - kiáltotta, öreg csontjait sütni érezve. - Megkapod a negyven évet, egészségben.

E szavakra Federigo feloldotta a varázst, és a Halál félig megpirulva eliszkolt.

A határidő lejártakor visszajött, hogy megkeresse az emberét, aki eltökélten várta, zsákjával a hátán.

- Most aztán ütött az órád, - mondotta a Halál, amint durván beállított. - Nincs több teketóriázás. De mit akarsz ezzel a zsákkal?

- Tizenkét kártyás barátomnak a lelke van benne, akiket annak idején kiszabadítottam a pokolból.

- Hadd jöjjenek hát veled! - mondotta a Halál.

Megtagadta Federigót az üstökénél fogva, a levegőbe emelkedett, dél felé repült, és zsákmányával együtt lebukott a Gibel-hegy mélyébe. Ahogy a pokol kapujához értek, hármat koppantott.

- Ki az? - szólt ki Pluto.

- Federigo, a játékos - felelte a Halál.

- Ki ne nyissátok, - kiáltotta Pluto, mert rögtön eszébe jutott a tizenkét vesztett parti - ez a gazember elnéptelenítené az egész birodalmamat.

Minthogy Pluto nem akart kaput nyitni, a Halál a purgatórium bejáratáig vitte foglyát: de az őrtálló angyal sem engedte be, mivel felismerte, hogy a halálos bűn állapotában leledzik. Nagy bánatára a Halálnak, aki haragudott Federigóra, nem volt mást mit tennie, minthogy az égi mezők felé induljon.

- Ki vagy te? - kérdezte Szent Péter Federigótól, amikor a Halál letette a mennyország küszöbén.

- Régi vendéglátód vagyok, - felelte az - aki hajdanában vadászzsákmányából vendégelt meg.

- Hogy mersz itt jelentkezni, ebben az állapotban? - kiáltotta Szent Péter. - nem tudod, hogy a mennyország be van zárva a magadfajták előtt? Hogyan is képzeled, hiszen a purgatóriumra sem vagy méltó, és a paradicsomban akarsz helyet kapni!

- Szent Péter - mondta Federigo -, így fogadtam én magát, amikor égi urával egyetemben, úgy száznyolcvan évvel ezelőtt bebocsátást kért tőlem?

- Mindez nagyon szép és jó, - folytatta Szent Péter, mogorva hangon, habár kissé enyhébben - de mégsem vehetem magamra, hogy beengedjelek. Majd jelentem Jézus Krisztusnak, hogy megérkeztél, meglátjuk, mit szól ő hozzá.

Mi-Urunk, miután értesült a dologról, kijött a mennyország kapujába, és Federigót a küszöbön térdepelve találta, tizenkét lelkével együtt, hattal mindkét oldalán. Erre aztán megsajnálta.

- Jól van, te még csak hagyján, - mondotta Federigónak - de ezt a tizenkét lelket, akire a pokol vár, igazán nem engedhetem be.

- Ej, Uram, - mondotta Federigo - annak idején, amikor megtisztelt szerény otthonomban, tán nem együtt jött tizenkét útitársával, akiket éppen úgy fogadtam, mint kegyelmedet, ahogy csak tőlem tellett?

- Nem lehet ellenállni ennek az embernek - mondotta Jézus Krisztus. - Gyertek hát be, ha már itt vagytok: de aztán el ne dicsekedjetek a jóságommal: még rossz például szolgálna a többieknek.

/Ford.: Gyergyai Albert/