Mindennap hűvösebbre vált már az
egek sírása, és fonnyadozott a fák reménye. Hallgató hálával, örömüket
ölelgetve szorgosan takarodtak a népek az őszhatárról. A visszatekintő nap
fényében itt is, ott is szekérre hajítva megvillant egy-egy búzakéve, mint
örömet hirdető életlobbanás. A nap megcsókolta a földet, és visszakérte a
világosságot, hogy gondját viselje éjszakára, és jó reggel örömmel visszahozza.
A zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között tovarezgett a harang
estéli szava: megkereste és maga köré gyűjtötte a szíveket. Aztán nyugodalmas
jó éjszakát köszönt Isten a falunak.
Balla Árkó pedig, maga se tudja,
hogyan, de "rossz fát tett a tűzre", s most mélyre gyökerező
keserűséggel várta a sötétséget, hogy elbujdoshasson a mai este. Akárhová
elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele,
kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a
"kicsi haza" arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet
a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új
bánatot a búza közül, ahová tengersokat hullatott a sorsduló idő. Ezért megy el
eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel. Csendőr
szeme elől Isten szeme elé, gondját-viselőitől erdőt-lakókhoz, bánatot róni a
fára, sasok szállását nézni, kígyót megátkozni.
A falu végén a nagy diófa már a
sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból
koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki,
és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a
bujdosót. Messze a ciher szélén tűz lobogott, mit a lovakkal kiháló legénykék
éltettek. A nyomáson, a Dakó Bálint földje felett, mint hatalmas tűzrúd
libegett a lidércfény: az álmok tüze, jelezve, hogy kigyulladt az elásott pénz.
A vezérlőcsillag pedig, mely réges-régen bölcsekkel barátkozott, a többinél is
fényesebbre nyitott szemmel segített utat keresni a bujdosónak.
Végeszakadatlan gyűltek a
gondolatok, melyek útitársul elhoztak mindenkit, akiket Árkó huszonegy esztendő
alatt megszeretett. Utána vonuló szellemsereg volt ez, mit sírva vezérelt
Erzsóka, a földtől az égig érő szerelmében fürösztve a bujdosót.
Így vonult az elkísérő lelkek szeretetével
a Tilalmas nagyerdőig, mit nagyapjáék a szomszéd falunak adtak. A csapás
bejáratánál megállott. Minden űrt betöltött a csendesség, és beláthatatlan
tengerré nőtt a sötétség. Minden fény az égre menekült, és ottan aranyszemekbe
verődve örvendezett a megszabadulásnak. Lenn a bűnnek országa aludt, fentről
üdvösséget hirdettek a csillagok, és a jó ember gondolatát vezetgették.
Balla Árkó, a bujdosó, sötétség
mélyéből kiáltva lelke hűségét ígérte az erdőnek. Barátkozásra hívta, és
köszöntést mondott minden bennelakónak:
- Add reám titkodat, madarak nyugvó
hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd
el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igaz hitvallásom hozzád.
Megcsókolom a fákat, hogy jobban nőjenek, rájuk írom a bánatot, hogy testvérek
legyünk, csak segítsd az életemet. Erdő, nyisd meg ajtódat. Altass el, és
őrködjél csendességeddel.
Karjaival lombokat keresett, s ahol
az első levél megszólalt, azon a helyen lenyugodott a föld ágyára.
A sötétség elaltatta, az erdő
csendessége kerítést font köréje, melyen át csak az álmot eresztette. Lélek
szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal
átölelték egymást. Békességet, szeretetet énekeltek, és gyűlt, gyűlt köréje a
tengersok lelkes fa.
Virradatkor Istent dicsérő
feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az
álomországból hazatérő emberre. A bolygó fák visszatértek a helyükre, lábuk
újra gyökeret vert, és elszállott mindegyikből a lélek. Az álomkirályból ismét
bujdosó lett, kinek ruháján, mint ráhintett drágakövek, csillogott az ég
sírása. És mindezeknek az ára volt az ébredés, mely a valóságot a bánattal
összeölelve hordozta.
Csalódások végén megmosta orcáját az
"Éltető-forrás" vizével, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog föl a
föld szívéből. Bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló
leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Mikor látta, hogy Istent
dicsérő békességben élnek az erdő lakói, öröm is született benne: szőkerigók egy
nótára örvendeztek a feketékkel, sasok vigyáztak házasodó galambokra,
mogyorótyúkok rajonkint hordozták és osztották a jókedvet, pelék és mókusok
békességgel megosztoztak bükkmakkon és mogyorón.
A nap hamar az ég tetejére hágott, s
lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél
lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Minden percben
rövidebb lett a gondolatok útja, és reménnyel telibb a visszagondolás, mert
Erzsóka valóra váltotta a búcsú-mondást:
- Holnap este megcsókollak és
megetetlek az "Éltető-forrás"-nál.
Kezében étellel, szívében
szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. Lombok között
versenyt repülve előrejöttek a vágyak, és jött utánuk falevéles úton a
küldőjük. Lelkendezve, aggódással keserített szerelemmel. Lelke mélyére
fektette a történetet, melynek közepéből már látta vigyorogni a gonoszakaratú
halált. Minden lépésére vészkiáltásokkal futott át forró, fiatal vérén, amit
máma látott:
A faluban zsandárok keresték a parancsszegő
Balla Árkót. Kezükben fegyver, az élet ellensége, szemük a könyörületesség
temetője kivilágítva, szájukon idegen szó. Vallatóra fogták az egész háztájat,
de nem tudta útját senki a bujdosónak.
Ölnyire állott a nyugvástól a nap.
Forrás mellett ült a legény, kárászok életét ügyelte, és várta a leányocskát,
ki szívében hozza neki a világ kincsét. El is jött a leányocska, s hová lépett,
haldokló levelek megcsókolták a lábát - a csókzörrenés odafutott a bujdosóhoz.
Öleléssel köszönt a leány, csókban hozta a ház szeretetét, és sírással kérdezte
hogylétét.
- Jaj, hogy féltelek.
A zsandárok jutottak eszébe, de Árkó
nyakába borulva eltakarta gondolatát.
- Melletted maradok éjjel is, nappal
is. Én szeretlek féltéssel, ápolással, bánat-szeretéssel, te pedig csak beszélj
arról az életről, amelyik megígérte, hogy minket magával hordoz.
A nap utolsó pillantásával látta az
egymásra-borulókat.
Erzsóka a hulló, elbúcsúzott
levelekből ágyat vetett. Árkó nézte szótalan dicsérettel, és megesküdött a
leszálló sötétnek, hogy nincs több ember a világon, csak ők ketten.
A levelek puha szavakat sugdostak a
föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend
még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza. Egy-egy
csillag pedig, megérkezve az ég peremére, örömmel nyitotta rájuk a szemét.
Megkezdette a szeretetük, melyre
hajnalfelé mind sűrűbben hullatott rá egy-egy sóhajtó levelet az elmúlás.
Világodatkor megborzadt az erdő.
Csendőröket látott. A forrás felé tartottak, keresték a szerető embert, kinek
szeme első nyitására rájuk esett:
- Ó, hát idehozott az Ántikrisztus -
bődült fel Árkó -, de az életemet nem hagyom.
Talpra ugrott, hogy meneküljön, de
rávigyorgott a fegyver, és az ébredő erdőn végigsikoltott az élet gyalázata, a
halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése