Váci Mihály: Az engesztelő táj

Az ég oly kék volt, mint egy emlék,
mely tünődő szemen suhan.
Merengett a mély végtelenség
áttetszőn, gondolattalan.

Mint kemencék körül a jó szó,
a föld meghatottságtól volt meleg:
s amelyből a csittító csók jó,
a táj dédelgető ölébe vett.

Éreztem elgyöngülve: - átölel,
oly lágyan von magához, óva:
hálózó ujjait kutatva fonta
össze remegő szívemhez közel.

S mesélt a táj! - A szoknyához bújt
gyermeket élesztgette bennem,
mikor még szoptatott a rossz múlt,
s más ízeket nem ismert nyelvem.

Ráncaiból hízelgőn szedte
elő a homokbányát, pázsitot,
mutogatott csivogó ereszekre,
ismerős udvarokba benyitott.

Elém rázta az eper selymes ágát,
a kocsit kitolta a szín alól,
és meleg, álmos, szalma szagu párát
kérődző csendben rám lehelt az ól.

Pitypangról fújt arcomra lágy pihéket,
kalásszal csiklandozta nyakamat,
fejem alá ágyalt meleg kévéket,
dudorászott velem kazlak alatt.

Hogy ez sem használt, kérges fába karcolt
szívet hozott, mit beszőtt a moha,
s otthagyott súgva: -"Emlékszel? Tavasz volt!"
s már meg-megfogott kerítő szava!

Bevallom, néha meghatott: mutatva
bicegő kis ösvényt halk halmokon,
melynek meleg porában, hol futottam,
még megőrizte botló lábnyomom.

Csak erre várt, hogy kicsit meghatódjak
az öntudatlan gyermek-éveken.
- "Látod, azok az évek szépek voltak!
Szívedben béke - s mégis győzelem!"

Ekkor eszméltem: - kerítő anyóka!
hogy megbocsássak, azért hízelegsz,
azért kell e sok gyermeki ciróka
hogy felejtsem a szenvedéseket?

Ilyen játékkal nem hatsz meg: - felnőttem!
Beszélj komolyan - talán engedek.
Gyárak zúgásával engesztelj engem,
s végtelen rozstáblákkal hízelegj.