Lassan megvirradt.
Az égen, a város keleti széle fölött szürke felhők lobogtak a hajnali szélben,
a Gellérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő, s a csillagok nyitott
szemmel figyelték a sötétség kavargását. Az utcák kövezetén őszi harmat
csillogott.
- Hűvösödik, no! - mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől is pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt, a nyitott istállóajtóban ragyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét.
- Szervusz, ősz - mondta -, le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még rékli nélkül is megizzadtam a napon!
Háta mögött, a kis kemencében már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állatai melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott.
- Nini, még csak most ganéznak! - morogta az öregasszony. - Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt!
Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban guggolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt az ágy lábában.
- Te nacsalnik! - mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza az orosz hadifogságból, s most egy kelmefestő műhelyében dolgozott - te, nacsalnik, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik?
A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézett egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akart kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik?
Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás: a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és a zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban.
- Indulhat az istállóba! - mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. - Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban.
- Te csak locsogsz, nacsalnikné! - morogta az öreg. - De ha egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi?
- Én azt nem bírom...
- Hát én bírom? - zsörtölődött az öregasszony. - Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné?
- Én meg milyen kifogással menjek az istállóba? - felelte a fiatalasszony. - Magát meg már ismerik ott!
Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerekinget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egymásra szorítva, rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba.
Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végében hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen fújtatott: a másik ló is megtorpant, és nagy, barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szüggyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és homlokukba fésült sűrű csimbókukba.
- Már meg néz! - dünnyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. - Mit nézel, te? Nem láttál még tolvaj öregasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak?
Nem sok takarmány maradt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődött mellette, a herélt bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg farkával csapkodott, s fülét lekonyítva, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínű, erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbarna, nagy szeme, amely olyan lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően meg-megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat felnyerített. - Prrr - hallatszott a túlsó sarokból -, prrr! - Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket!
Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért.
- Jó reggelt, főlovász úr - kiáltotta vidáman az öregasszony -, nekem nem olajozná be a patámat? Rám férne!
Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte.
- Vigyázzon, megrúgja! - mondta végre.
Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét.
- Jámbor állat ez! - kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. - Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyed kilóval.
Az ember állt és hallgatott.
- No, isten áldja! - mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból: meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette a tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdte: bal kéz felől a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, melyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. - Zabi balra, rica jobbra - dúdolta ütemesen -, zabi balra, rica jobbra! - A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak.
Egész nap rosszkedvű volt: estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledőlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom.
- Szervusz, világ, elalszom - motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón.
Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.
- Bemennék - mondta -, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy megfázzál! Hűvösek az éjszakák!
- Mit akarsz? - kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt, és megrázta a fejét.
- Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban - mondta, szeméből egy-egy vasrag könnycsepp gördült le, s tündéri fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. - Miért loptál meg?
- Haszontalan teremtés vagy, azért! - felelte az öregasszony szigorúan. - Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad?
A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek.
- Hát te - kérdezte csendesen -, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öreganyád, ükapád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok?
Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szilajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kaparta, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszott ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszafeküdt az ágyba.
- Szervusz, világ, alszom - motyogta. - Reggel majd tovább beszélgetünk!
/Forrás: Részeg kutya/
- Hűvösödik, no! - mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől is pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt, a nyitott istállóajtóban ragyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét.
- Szervusz, ősz - mondta -, le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még rékli nélkül is megizzadtam a napon!
Háta mögött, a kis kemencében már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állatai melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott.
- Nini, még csak most ganéznak! - morogta az öregasszony. - Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt!
Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban guggolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt az ágy lábában.
- Te nacsalnik! - mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza az orosz hadifogságból, s most egy kelmefestő műhelyében dolgozott - te, nacsalnik, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik?
A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézett egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akart kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik?
Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás: a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és a zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban.
- Indulhat az istállóba! - mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. - Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban.
- Te csak locsogsz, nacsalnikné! - morogta az öreg. - De ha egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi?
- Én azt nem bírom...
- Hát én bírom? - zsörtölődött az öregasszony. - Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné?
- Én meg milyen kifogással menjek az istállóba? - felelte a fiatalasszony. - Magát meg már ismerik ott!
Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerekinget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egymásra szorítva, rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba.
Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végében hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen fújtatott: a másik ló is megtorpant, és nagy, barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szüggyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és homlokukba fésült sűrű csimbókukba.
- Már meg néz! - dünnyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. - Mit nézel, te? Nem láttál még tolvaj öregasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak?
Nem sok takarmány maradt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődött mellette, a herélt bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg farkával csapkodott, s fülét lekonyítva, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínű, erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbarna, nagy szeme, amely olyan lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően meg-megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat felnyerített. - Prrr - hallatszott a túlsó sarokból -, prrr! - Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket!
Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért.
- Jó reggelt, főlovász úr - kiáltotta vidáman az öregasszony -, nekem nem olajozná be a patámat? Rám férne!
Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte.
- Vigyázzon, megrúgja! - mondta végre.
Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét.
- Jámbor állat ez! - kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. - Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyed kilóval.
Az ember állt és hallgatott.
- No, isten áldja! - mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból: meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette a tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdte: bal kéz felől a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, melyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. - Zabi balra, rica jobbra - dúdolta ütemesen -, zabi balra, rica jobbra! - A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak.
Egész nap rosszkedvű volt: estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledőlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom.
- Szervusz, világ, elalszom - motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón.
Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.
- Bemennék - mondta -, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy megfázzál! Hűvösek az éjszakák!
- Mit akarsz? - kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt, és megrázta a fejét.
- Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban - mondta, szeméből egy-egy vasrag könnycsepp gördült le, s tündéri fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. - Miért loptál meg?
- Haszontalan teremtés vagy, azért! - felelte az öregasszony szigorúan. - Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad?
A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek.
- Hát te - kérdezte csendesen -, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öreganyád, ükapád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok?
Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szilajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kaparta, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszott ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszafeküdt az ágyba.
- Szervusz, világ, alszom - motyogta. - Reggel majd tovább beszélgetünk!
/Forrás: Részeg kutya/
