Gabányi Árpád: A „kismama”

Álom volt-e?...Valóság?...Nem tudom már:
Sok éve mult – még gyermekek valánk.
Egy kicsiny ház volt a mi nagy világunk,
És mindenségünk benne: „ kismamánk.”

Mert igy neveztük őt: bár gyermekésszel,
Hogy mit jelent e szó, nem tudtam én.
De ő megértett, szivéhez szoritott,
S én ott pihentem drága kebelén.

Mesélt, dalolt, s én félig álmodozva
Hallám a dalt, a mennyei zenét.
- Óh, mily édes, szép a gyermek álma,
Ha szüle csókja zárja le szemét!...

De egy napon…az ég be volt borulva,
És „kismama” soká aludt nagyon.
A szomszédok serénykedtek körülte,
Majd énekeltek künn az udvaron.

A bácsik, nénik látogatóba jöttek,
Kisirt szemekkel néztek mind reám.
És ő nem ébredt fel, hiába mondtam:
„Vendégek várnak, ébredj, „kismamám”!

Lefektették. Sok fényes gyertya égett
Körülte és a hosszú ágy előtt.
S mikor legjobban sirtunk, rászegezték
Az arannyal csipkézett teritőt.

És rám adták az ünneplő ruhámat,
Sétálni mentünk mind, kik ott valánk.
Elől egy kisfiú vitt nagy keresztet.
Utána egy kocsi, s mi ballagánk.

Aztán egy lombos nagy kertbe értünk,
S megálltunk egy sötét gödör felett.
A tisztelendő valamit meséle, s utána
Mindenki „Miatyánkot” rebegett.

Álom volt-e?...Valóság?...Nem tudom már,
Ébredve másnap hivtam „kismamát”,
S nem jött, pedig hogy odacsaljam, kétszer
Elmondtam az „Üdvözlégy Máriát”.

Helyette jött atyám, kisirt szemekkel,
Cirógatott, búsan nézett reám.
Ölelt, csókolt – de csókja nem hevitett,
S ölelni sem tudott, mint „kismamám”!

A drága szót lassanként elfeledtem,
Soká nem tudtam még, hogy mit jelent.
Álmomban suttogám csak olykor-olykor,

Ha egy szelid tündérlány megjelent.

Ott állt előttem, arca hófehér volt,
Mosolyogva, mégis búsan nézett rám…
Álmomban azt hivém, ébren vagyok
S most ébren, hogy mindezt csak álmodám!