Gyulai Pál: Egy régi udvarház

 

Vén udvarház egy kis falu végén,
Puszta falak, düledező kémény:
Úgy áll ott az útra kihajolva,
Mintha csak egy öreg koldus volna.

Pedig egykor, nem is olyan régen,
Tisztes úr volt az egész vidéken,
Nyilt kapuja hivta a vendéget,
S nem egykönnyen ment el, ki belépett.

Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,
Gyalogösvény a fű közé elbútt,
Egy kis erdő az udvar sok gazza...
Hová tünt el a jószivü gazda?

Nem lelhette honját a hazában,
Messze bolyong nagy Törökországban,
Vissza se' jő, jobb is neki már ott,
Itt hazája, háza összeomlott.

Hazáját, hogy veszély fenyegette,
Régi kardját ő is felkötötte,
S mintha nem is ötvenéves volna,
Felkapott egy tüzes huszárlóra.

A fiát is elvivé magával,
Együtt néztek szembe száz csatával:
Fia elhullt, ő maga is vérzett,
De lelkében mélyebb sebet érzett.

Neje, lyánya búban tölti napját,
Várja férjét, várja édesapját,
De csak nem jő, ahelyett egy éjjel
Ím kozák had száguld szerte-széjjel.

Egy csapat ez udvarházhoz téved,
Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,
A házat is nyomban rá felgyujtja,
Vér is, láng is a vad kozák utja.

Igyen lett rom a vén udvarházból,
Három éve immár, hogy ott gyászol:
Napról napra, jobban őrli a bú,
Omladozik, ha erősebb szél fú.

A teremben, hol egykor vigadtak,
Most denevér, vércse, bagoly laknak,
Az se' lakik a szélső szobában,
Törmelékén bodza nő magában.

Jobb időből csak a vándor fecske,
Régi fészkét aki fölkereste,
S megtalálva egy zugolyban épen,
Most is vígan fecseget, mint régen.

De akadt a háznak uj barátja:
Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,
Hű részvéttel öleli át karja,
S mély sebeit fris zölddel takarja.

Takard, takard!...vajha igy elfödné
A remény is, sarjadva fris zölddé,
Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,
S igérhetne szebb jövendőt nékünk!