József Attila: Ha a hold süt…

Ha a hold süt, néma , síron tuli fény,
álmomba’ kinyílnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövön
s majszolja riadtan a gyermek.

Csak a léghuzat ismeri – alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
surranva, mint az egérke.

Ha belé-beléreccsen a szörnyű kredenc,
ajkára röpül kicsiny ujja:
könyörögne az irgalomért, de a csend
zord kürtje a zajt tovafújja.

Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesáppad a gyermek, elejti a kést
és visszalopódzva lefekszik…

Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfreccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.

Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már únja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.