Manuel Machado: Ars moriendi – Az elmúlás művészete

I

Mi a halál? Virág, virág, mit álmodunk csak,
de nincs kezünkben már, mikor felébredünk -
lehetetlen szagú-színű virág, mit
egy hajnalnélküli nap majd letép kezünk.

II

Oly boldogok, kik el tudják feledni
az út miértjét és hogyanját -
akik mezítlen lelköket az égben,
virágokban és csillagokban hagyják.

III

És én azt mondtam egyszer: élj!
vagyis: szeress, csókolj, ölelj -
figyelj, tapints és nézz körül,
álmodj! mivel a sír közel.

S most suttogok: légy csak halott!
vagyis: szemed zárja le éj -
hallgass, állj meg, felejts, felejts,
törődj belé s remélj, remélj…

IV

Víz volt, de jaj kiszáradt,
illat volt, de kifáradt,
fény volt, s mégis fellázadt.

S most csak sivárság,
mert elvesztette szárnyát:
éj, mert tömlöc mélyére zárták.

V

Az élet épp olyan, akár egy könnyű álom,
míg gyermekek vagyunk…Aztán felébredünk,
hogy megláthassuk, és megyünk, megyünk,
ébren hajszolva őt e földi tájon,
az álmodott, első gyönyört,
de nem találjuk: összetört,
így hát, megyünk tovább, addig keresve,
amíg végső álmát nem hinti ránk az este.

VI

És jön, jön mindig a halál! ahogy a földre lépünk,
ugyanazon az ösvényen jár, távol vagy közelben,
bár nem látjuk, de van: láthatatlan vezérünk,
s egy napon elérjük őt, vagy ő az, ki nyomunkba lebben.

VII

Gyanítom, sejtem már, mi az igazság,
ám élni, élni mindez nem segít -
de megtanít, hogy megadón fogadjam
a jó halál közelgő lépteit.

VIII

Mint tűző déli nap, gondolkodásom
elvakította szellemem, s kifáradt
szívem kiszáradt…

IX

Ifjú a test, de jaj, a lélek jég-hideg -
tudom, hogy meghalok: nincs mit szeressek,
s már semmiben, semmiben nem hiszek.

/Ford.: Végh György/