Reviczky Gyula: Szabadban

 

Lombos erdő, enyhe szellő,
Ó, beh nélkülöztelek.
Ó, be jó, hogy valahára
Itt vagy, édes kikelet.
Szivem oly népes, mikor kint
Céltalanul járhatok,
Emberek közt vagyok én s nem
A magányban elhagyott.

Régi vágy, száz régi emlék
Bennem új életre kel,
És beszél mint birtokomról,
Arról, mit nem érek el.
Hogy a tavasz is csak értem
Mosolyog s csupán nekem,
Úgy szeretem e magányt én,
Hogy ki nem fejezhetem.

Messziről mosolyognak rám
Kedves ismerőseim,
Vártam én őket s köszöntöm
Szivdobogva most megin'.
Ismerősek a virágok,
Zöld vetés, pacsirtadal,
A verőfény s ami benne
Mint magam, oly fiatal.

Az öreg hárs hí magához:
Dalom, árnyékom tied!
A virágok üdvözölnek:
Úgye nem fáj már a szived?...
Fecsegő patakcsa hajtja:
Vig az élet, szép tavasz!
Nem magány, dehogy magány ez!
Csak a zord világnak az.

Lombos erdő, enyhe szellő
Balzsamom és gyógyszerem.
Nagy természet, ó, beh szép vagy!
Templomom vagy énnekem.
Napsugarad süt szivembe:
Nincsen ott se már ború.
Ha mosolygasz, ha tavasz van,
Nem lehetek szomorú.