Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Az éj monológja

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből: megrázkódtatá
A semmiségek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszünt a régi alvó nyúgalom:
A test megindult, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesült a puszta tér s idő,
Föld és tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán:
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég:
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujkáló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész: idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget:
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen, aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenne tör:
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kó, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak:
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el:
És ahol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi leszek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.