Károly nem volt fiatalember, Lóri meg nem
volt kisasszony. Bár Károly, komoly, erélyes és erős volt, mint egy férfi és
Lóri kecses, kápráztató-színű ruhájú, csacsogó teremtés, mint egy igazi
kisasszony. Károly, a félelmetes valaki, házőrző komondor volt, Lóri pedig –
hiszen most már tudhatjátok – papagáj volt ugyanabban a házban, sőt mondhatnók
ugyanabban a konyhában. Mert Károly is meg Lóri is rendesen a konyhában
tartózkodtak. Különösen délelőtt, mikor az ebédet főzték.
Lóri azért volt ilyenkor a konyhában,
mert odabenn takarítottak, és itt találták meg azt az alkalmas zugot, ahová
Lóri kalitkáját felállíthatták. Károly meg – Istenem, Károly meg - , csupa
barátságból tartózkodott ilyenkor a konyhában, mert Károly és Lóri igazi
barátságban éltek egymással. Ez a barátság olyan meleg és őszinte volt, hogy
csak csalfalelkű, csélcsap fiú tanulhatna belőle és igazán szerethetnék egymást
ebben a szeretetnélküli világban, mint ahogy Károly és Lóri szerették egymást.
Hogy miben nyilvánult meg az ő nagy szeretetük, igaz barátságuk? Azt is
elmondom…
Amikor a szakácsné az ebédet főzte és egy
percre kiment a konyhából, Károly felágaskodott az asztalra, leemelt egy jókora
darab húst, odavitte a sarokba és aztán felágaskodott Lóri kalitkájára, a
lábával félretolta a kalitka závárját, Lóri kisasszony nagy kényesen kiszállt a
fényes rézpalotából, odatipegett a sarokba és mindketten jó étvággyal
elfogyasztották a zsákmányt. Amikor készen voltak, Lórika visszasétált a
palotájába, Károly ismét elzárta a reteszt és kisomfordált a konyhából, mintha
semmi sem történt volna.
Így ment ez sok-sok ideig és soha senki
sem tudta meg hova tűntek a legízletesebb falatok. Mire a szakácsnő bejött a
konyhába, Károly már valahol az eperfa alatt szundikált, Lórika meg olyan
ártatlanul hunyorgatott két kerek szemével, mintha azt sem tudná, miért
sürgölődik, forgolódik annyit a szakácsné. Így éltek hosszú ideig a legnagyobb
egyetértésben, a hús eltűnt az asztalról, Lóri meg Károly jóllaktak és soha
senki sem tudta, hogy ki a tolvaj.
Egyszer aztán nagy baj történt. Károly
szegény csendben elhalálozott. Öreg volt-e, avagy a nagy jómód vetett-e véget
váratlanul életének, elég az hozzá, hogy egy csendes őszi napon elköltözött
ebből a szomorú világból, itt hagyta a perlekedő szakácsnőt, az árnyékos
eperfát, szóval mindent-mindent itt hagyott.
Lóri szomorúan gubbasztott kalitkájában,
senki sem látogatta meg többé, senki sem felezte meg vele jószívűen az
ozsonnáját, senki sem nyitotta ki tömlöce ajtaját, hogy egy kis délelőtti
sétára induljon a konyhában.
…Amint a kalitkájában szomorkodik, nyílik
a konyhaajtó és belép egy nagy komondor. Lóri félrebillentette a fejét és úgy
bámulta az új lakótársát, Károly utódját. A konyhában nem volt senki. A hús ott
állt a dézsában nagy deszkával letakarva a sarokban.
A kutya odasomfordált a dézsához, nagy
óvatosan kiemelt egy jókora darab húst és csendesen kiillant a konyhából. Lóri
türelmetlenül ugrált fel és alá kalitkájában, várta, hogy az új kutya odajöjjön
kalitkájához, kinyissa a reteszt és megfelezze vele a koncot, mint Károly
tette. De bizony nem jött. Lóri szomorúan hajtotta le a fejét és ha gondolkodni
tudott volna, bizonyára arra gondol, hogy jobb volt hajdan, mikor még Károly
élt.
Másnap ismét bejött az új kutya a
konyhába. Lórira ügyet sem vetett, odaosont ismét a húshoz, mint a helyzettel
ismerős tolvaj, kiemelt egy darabot és kiillant. Lórit elkeserítette ez a
kegyetlen önzés és nagy irigység, és elkezdett sikoltozni: - Kutya adjál!
De bizony az új kutya ügyet sem vetett
Lóri rikácsolására, dühösen morgott és kiszökött a konyhából. Néhány perc múlva
bejött a szakácsné, most már igazán haragra lobbant és elkezdett kiáltozni:
- Ki volt itt a konyhában? Tolvaj,
gazember!
Lóri egy darabig hallgatta a kiáltozást,
aztán ő is belerikoltott:
- Kutya volt! Kutya volt!
Így csípték el a tolvajt. Persze rögtön
elkergették a háztól. Lóri azóta egyedül gubbaszt a konyhában, ha bánatában meg
nem halt.
