Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.
Közöttük mintha gyöngyfüzérré
Füzné fel őket négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.
Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.
Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér patakocskák mozognak.
És bércet, völgyet, magvetőt
S minden, mi lenn van, él, örül,
- Mintha a szellőtől is óvták volna -
Hegyóriások láncoltak körül.
Kéktestü vén hegyóriások,
Melyeknek dárdás, hófehér fején
A napsugaras délverőben
Ragyogva szikrázott a fény.
Lelkem megfogta ennyi szépség,
Szivem föltelt gyönyörrel, és
Hitem magasba ivelt, mint egy
Örömtől ittas szárnyverés.
S már nem féltettem kis hazámat
- Megtorpan itt minden vihar! -
S e rögszegő népem, ki im
A sziklából is életet csikar.
S mig csordult lelkem áldva szállott
Népem csodás szép földjén szerteszét:
Magamban megcsókoltam érte, hogy
Én is székely vagyok - a Jóisten kezét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése