Indián mese: Hogyan jött a nyár...

Egy hosszú hónapig barangoltunk, aztán elértük a nagy Manituu sátrát. Ez a Manituu öreg, bölcs ember volt és a két rendes szemén kívül, a homlokán egy harmadik szemet hordott. Egy nagy, vörös szemet, amit még akkor sem hunyt le, ha aludt.

Mikor O-jegg előadta, hogy mit kíván, megcsóválta a fejét és mély hangon mondta:

- Menjetek erre észak felé. Hetvenkét nap járóföldre találtok majd egy hegyet, amelynek a teteje felhőkbe van burkolva. Borzasztóan nagy, magas hegy az, amelynek csúcsa majdnem az eget veri. De figyelmeztetlek, hogy életeddel játszol. Manituu vagy te is, tehát feljutsz majd a hegyre, de hogy lekerülsz-e onnan valaha, azt csak a Nagy Szellem tudja.

De O-jegg bátor volt és arra gondolt, hogy ha sikerül elérni a célját, úgy a kisfia nem fog dideregni többé és a többi embernek sem lesz oka félni a téltől. Buzgó fohászt mondott tehát a Nagy Szellemhez és kérte segítse meg útjában.

Aztán elindultak. Hosszú heteken át tartott fáradságos útjuk, míg egy reggelen végre megérkeztek egy szörnyű magas hegy lábához, amelynek csúcsa nem is látszott. Nekifohászkodtak és két nap, két éjjel folyton mentek, amíg elértek a világ legmagasabb pontjára. Alig valamivel felettük magaslott az égbolt és ha valaki egy nagyot ugrott, fejével el is érhette.

- No - mondta O-jegg, mikor már kissé kipihenték magukat -, melyiktek tud nagyot ugrani?

A nyest mosolygott.

- Ugorj hát - parancsolta O-jegg.

A nyest nekilendült, nagyot ugrott, és erősen beütötte fejét az égbe. Feljajdult és mert az ég volt az erősebb, visszaesett, csúszni kezdett és hanyatt-homlok legurult a hegyről. A menyét ugrott, azután a hiúz, de egyiknek sem volt nagyobb a szerencséje. Nagy daganat nőtt a fejükön és jajgatva gurultak le a hegy oldalán.

Most már ketten maradtak. O-jegg és a hód.

- Minden tőled függ - mondta nagyon komolyan O-jegg. - Ha neked sem sikerül, úgy sohasem látja meg az én kisfiam a ragyogó napsugarat.

A hód háromszor fohászkodott neki, és harmadszorra nagyot roppant az égbolt. Széles repedés támadt rajta és a hasadékon a hód gyorsan keresztülsiklott. O-jegg sebesen követte.

Odafenn csodás tájék tárult a szemük elé, olyan, amilyet még álmukban sem láttak. Pompás virágok, rügyező fák, zöldellő rétek, csörgedező patakok. A lég enyhe volt és ezer bimbó illatában fürdött.

Nyár volt!

Egy nagy kék tó partján sátrak álltak, de üresek voltak és lakóikat valahol messze pillantotta meg O-jegg. A sátrak falán száz és száz kalitka függött, amelyekben szebbnél-szebb színes tollú, fütyülő, éneklő madár volt.

A nyíláson pedig, amit a hód és O-jegg vágtak a mennybolton, a nyár meleg lehelete már elindult a föld felé. O-jegg sorban kinyitotta a kalitkákat és kieresztette a madarakat, akik csicseregve mondottak köszönetet a szabadítójuknak és követték a nyár útját. O-jegg két kézzel szakította le a sok színes virágot és szórta le a nyíláson. A sok színes virág csillogón, szikrázva hullott le a napfényben a földre.

De az ég őrzői már észrevették a betolakodókat. Hatalmas ordításban törtek ki és nyilaikkal üldözni kezdték őket. Sebesen közeledtek és fenyegető hangokat hallatva igyekeztek elérni a menekülő hódot és O-jegget. A tavasz, az ősz és a nyár már mind-mind leszöktek a földre és velük a sok-sok madár és virágillat is, és a hódnak is sikerült az utolsó pillanatban átbújni a résen.

De O-jegg szegény már nem tudott menekülni. Még azzal bajlódott, hogy azt a néhány madarat, amely kalitkába volt zárva, kiszabadítsa. Az ég őrzői betömték a hasadékot és újból üldözésbe fogtak. O-jegg fogoly lett. Hogy jobban tudjon futni, varázshatalmával vidrává változott. Ilyen alakban a nyilak nem nagyon árthattak neki, mert csak egy pontja volt sebezhető a farka végén. De a tér lassan-lassan fogyni kezdett közte és üldözői között, a nyilak utolérték már, majd egészen elborították, míg végül farka végébe is nyíl fúródott.

Ekkor már tudta a vidra, hogy halálra sebezték, hogy elérkezett a végórája. Üldözői látták, hogy halálra sebezték s nem bántották tovább. Magára hagyták. A vidra fáradtnak és nagyon gyengének érezte magát. Kényelmesen elnyújtózott az égbolton és behunyta szemét.

- Megtartottam amit ígértem - sóhajtotta elégedetten -, a kisfiam nem fog fázni többé, örülni fog a nyárnak és vele a többi emberek is a földön. Az eljövendő életben jelként fogok állni az égen, dicsérettel fogják említeni a nevemet, mert a kisfiamért haltam meg.

Így történt aztán, hogy a vidra ott maradt az égen és most is láthatjátok a csillagos éjszakákon, amint elnyúlva fekszik ott fenn és a farkát nyíl fúrja keresztül.

Az indiánok vidra-csillagképnek nevezik, a fehér emberek pedig kis Göncölnek hívják.

/Ford.: Vajda István/