Henri de Régnier: Nocturne

Az est az orgonát mind letarolja,
és hullanak az illatos csomók,
piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,
turbékolásuk bánatos panasz,
és csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.
Alvó vizén remegnek a körök,
körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
zengő ütemre sír, sír a szökőkút,

s az éjen át két nagy szemed kisér.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/