Johann Christian Friedrich Hölderlin: Az éj

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
vesztett, nyert-e vajon, méri tünődve az ész,
s megbékél: odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
tán szerető dala szól, vagy csak a férfimagány
méláz ifju korán meg a messze baráton: a kútban
frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn: s amaz Álmodozó, jön az éj már:
csillaggal tele és mit se törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme
pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött...

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/