Johann Christian Friedrich Hölderlin: Reggel

Fűben harmat gyöngyei: ébred és
szökik a forrás: ejti szelíd fejét
a lenge nyír, és tündökölve
zizeg a lombja: s amott a szürke

felhők körül már lángkoszorú remeg,
hirdetve, némán, hogy tör elő a fény:
mint parti hullám, úgy özönlik
mind magasabbra a szent gomolygás.

Jöjj hát, ó, Nappal, jöjj, te arany, s ne szállj,
ne törj túl gyorsan fel a zenitre, mert
bátrabban és bizakodóbban
mer szemem a mosolyodba nézni,

amíg szépséged ifju tekintete
még nem túlbüszke, még nem oly isteni:
vihetnél, persze, égi vándor,
engemet is...!- De te csak nevetsz a

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik:
áldd meg hát inkább kegyesen a mai
nap földi művét, és ragyogd be,
amin a sors visz, a csendes ösvényt!

/Ford.: Szabó Lőrinc/