Ki hal meg előbb? – tréfáltunk veled.
Egyszerre aztán elvesztettelek.
Ruháidat majd mind másoknak adtam.
Csak a hímzésed nem. Az zár alatt van.
És nem merem megnézni sohasem.
Most jó vagyok, amint te, kedvesem.
Háznépem ellátom pénzzel, vigasszal,
álmomban meg-megleplek ezzel-azzal…
Ez itt a sorsa gazdagnak, szegénynek,
az istenek a dúsat is verik,
de ezt a bút csak azok ismerik,
kik hajdanában oly szegényen éltek…
Hsieh leánya, ó, te szép, te boldog,
ki egy rongyos költőé lettél ifjan,
kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,
én meg aranyhajtűid is elittam.
Ebédre hányszor gizt-gazt szedegettünk,
télvíz-időn rőzsénél melegedtünk.
Most kézhez kaptam százezer ezüstöt.
S mit vettem néked? A templomba füstöt.
Itt üldögélek, és gyászollak téged, édes.
Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves.
Jobb embernek sem adott fiút az ég,
és jobb költőket is ért ily nagy veszteség.
De én halál után se látlak, hitvesem,
mert nem hiszek ebben, és nem hittél te sem.
Csak éjjelente, hogy rád gondolok,
látom a porban fáradt homlokod.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése