Lágy szellőben habzik a rét,
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üditő hűs habokkal
Önti gyakran el mellékit.
Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe:
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!
A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -
Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások
Futják be az esti tájat.
A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért kalásza,
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.
S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.
S a kalászt elútasitják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön, -
- S ő szegény a parlagon hál.
Jött a rózsa másnap és mond:
Ékes kert az én lakásom,
Ah de ott régóta sínlek,
Itt remélem gyógyulásom!
Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog:
S ti, rét kedves jó virági
Magatokhoz befogadtok?!
S rét virági összesugtak:
Befogadjuk ezt a rózsát?
Hogy ne lásson senki minket
S ő legyen a legszebb jószág?
Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka
Sárkereppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!
És mivel be nem fogadták,
Hazatért a sinlő rózsa:
És a szellő nem sokára
Bús halálhirt hoza róla.
Harmadnapra jött aranka,
Nyomorultra nézni is kín!
Ezer szálu vékony inda, -
Tört, lombatlan és viaszszin.
Igy esengett, igy panaszlott:
- Érve a rét hancsikához, -
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!
A szőlő s a kert vidékén
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek:
Tűzzel vassal irtanak ki!
Élek kinos bujdosásban...!
Igy beszéle, felsóhajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mesgye partján!
Összesugtak fű s virágok:
No lássátok...istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta.
Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép:
- Megsajnáltunk, jó növényke,
Ne szorongj ott, jöszte erréb!
Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad,
Hogy indáid tépje, fossza.
Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
A zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.
És helyet fogott aranka,
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kigyók,
Szerte -kusztak, szerte-másztak.
Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.
S bár mi érje a kaszálót,
Megzabáljon vagy kiégjen:
Semmitől sincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.
Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja:
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.
Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre,
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhődése!
Mintha a tűz érte volna,
Sárga folttal képe tarka:
Hasznos füveit gyököstül
Irtogatja az aranka.
Sárga szinével világit
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal az, kit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üditő hűs habokkal
Önti gyakran el mellékit.
Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe:
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!
A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -
Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások
Futják be az esti tájat.
A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért kalásza,
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.
S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.
S a kalászt elútasitják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön, -
- S ő szegény a parlagon hál.
Jött a rózsa másnap és mond:
Ékes kert az én lakásom,
Ah de ott régóta sínlek,
Itt remélem gyógyulásom!
Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog:
S ti, rét kedves jó virági
Magatokhoz befogadtok?!
S rét virági összesugtak:
Befogadjuk ezt a rózsát?
Hogy ne lásson senki minket
S ő legyen a legszebb jószág?
Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka
Sárkereppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!
És mivel be nem fogadták,
Hazatért a sinlő rózsa:
És a szellő nem sokára
Bús halálhirt hoza róla.
Harmadnapra jött aranka,
Nyomorultra nézni is kín!
Ezer szálu vékony inda, -
Tört, lombatlan és viaszszin.
Igy esengett, igy panaszlott:
- Érve a rét hancsikához, -
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!
A szőlő s a kert vidékén
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek:
Tűzzel vassal irtanak ki!
Élek kinos bujdosásban...!
Igy beszéle, felsóhajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mesgye partján!
Összesugtak fű s virágok:
No lássátok...istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta.
Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép:
- Megsajnáltunk, jó növényke,
Ne szorongj ott, jöszte erréb!
Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad,
Hogy indáid tépje, fossza.
Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
A zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.
És helyet fogott aranka,
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kigyók,
Szerte -kusztak, szerte-másztak.
Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.
S bár mi érje a kaszálót,
Megzabáljon vagy kiégjen:
Semmitől sincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.
Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja:
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.
Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre,
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhődése!
Mintha a tűz érte volna,
Sárga folttal képe tarka:
Hasznos füveit gyököstül
Irtogatja az aranka.
Sárga szinével világit
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal az, kit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése