Tompa Mihály: Téli zöld

Miért örültök a tavasznak
Földnek virágai?!
Ha ismét elhervadva fogtok
A sirba szállani!
Virágtalan fog állni a rét,
Lombtalan lesz az ág...
Mit ér a disz, ha hervadó?
S a kurta ifjuság?

Mi haszna hordom én pirosló
Virágom, levelem?
Tavasz mindenható tündére!
Vagy oltsd el életem,
Hogy kurta napjaim virúlat
Többé ne érje, - vagy
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöld köntösömbe' hagyj!

Igy háborogva, mond a tündér:
"Mit kivánsz balgatag!
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöldelni hagyjalak?
A hervadás szelid halálát
Éltedtől elvegyem?
Boldog, vidám megifjulásod
Tavasszal ne legyen...?

Ne bánd hogy meghervadsz, elalszol,
S ifjuságod rövid:
Ébrenlét s álom alkotják az
Életnek gyönyörit.
Sziklákon a moh száz tavaszt lát, -
Egyet a liliom:
S amaz rideg tengésben él, -ez
Gyönyörben gazdagon!"

De ő mégis csak zúgolódék
S mond a tündér: legyen!
S reá zsibbasztó, tompa álmot
Bocsáta hirtelen...

Hideg tél volt, midőn felébredt,
Meghalva volt a föld:
Csak ő állott a holt világban
Zölden, a téli zöld.

És míg örült e változásnak,
Bánat rengette meg:
Kis kék virágban lön, az ékes
Piros fürtök helyett.
Meghozza azt is a tavasz majd!
Igy biztatá magát.
Kitől az ősz nem vett el, annak
Diszt a tavasz nem ád!

S egyedül állt...a gyönge társak
Mélyen aludtanak:
Nem zengett vig dal, - és körüle
Nem csergett a patak.
Föltépett lombja nászbokréta
S halotti koszoru...
Ő a rideg, kiholt világban
Leginkább szomorú!

Fagyolvasztó lehelletével
Megjött a kikelet:
Öltöztetvén díszes ruhába
A halmot, réteket.
Örült minden, buzgott az élet
Az új lét ünnepén,
Csupán ő nem tudott örülni
A téli zöld, szegény!

A tündér megjelenve mondta:
"Remélj...! s türd sorsodat!
Örökzöld vagy, bár elveszitéd
Piros virágodat.
Egyik szivének a sors reményt ad,
Másiknak örömet:
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!"