A Grál várából így kivetve, Perceval
boldogtalanul bolyongott az erdőben. A véletlen vagy talán a sors különös kegye
elvezérelte őt Grál kastélyába a Mont Salvat csodálatos hegyére, a íme, ő balga
illemtudásból elmulasztotta küldetését. Hiszen most már érezte, ez a rejtett
erő vonzotta el őt hazájától és asszonyától távolra. Hetekig, hónapokig
csatangolt a környéken, hátha ismét rábukkan az ösvényre, mely visszavezeti
céljához. Mert életének immár csupán egyetlen értelme maradt, újra fellelni a
csodák szent kútfejét.
Elmúlt a tél, jött a tavasz. Artur
király vitézei egyre nagyobb bámulattal gondoltak a "vörös lovagra",
aki egymás után küldte lovagi szolgálatra a legyőzött leventéket. Mert Perceval
vándorlása közben számos hőssel került szembe, kiket a Gráltól kapott kard
menthetetlenül a földre terített, s akik végül valamennyien a Kerekasztal
szolgálatára kényszerültek. Artur lovagjai fogadalmat tettek, hogy a föld alól
is előkerítik az elveszett ifjút, akit bizony, nem fogadtak kellő tisztelettel,
midőn első ízben körükbe lépett.
Május már felöltötte virágos díszét,
a pünkösd közelgett. Egy éjjel késői hóvihar fehér takaróval fedte be a
mezőket. A hideg az erdőn érte Percevalt, és hősünk dermedten várta a
virradatot. Feje felett az ágon fagyott vadludak gubbasztottak. Hajnaltájt egy
sólyom gonoszul a vadludak közé csapott. A madarak ijedten rebbentek szét, de a
ragadozónak mégis sikerült egyet megsebeznie. Szegényke elnehezült szárnnyal
bújt el a fa ág-bogai közé, és sebéből három csepp vér a makulátlan hóra
hullott. Perceval kővé dermedten bámulta a havon a vért, és szívében
keserves-kínos vágyak ébredtek. A hóba fagyott vér bíborgyöngye
ellenállhatatlanul felidézte asszonyának, Kondwiramurnak emlékét: hófehér
orcájának két piros rózsáját, ajkának kármin ragyogását. Percevalban gyötrően
lángolt fel a szerelem, és úgy meredt a vércseppekre, mintha szerelmének arca
jelent volna meg előtte. Nem törődve hideggel és széllel, dermedten állott
órákig a hóban. Egyszerre csak Artur egyik apródja tévedt a tisztásra. Az ifjú
levente megpillantotta az ébren alvót, és sietve visszavágtatott a királyi
táborba, hogy jelentse a látottakat. Segramor lovag harci kedve fellobogott, és
engedélyt kért királyától, hogy megvívhasson az idegen daliával. Az engedélyt
megkapta, és sietve vágtatott az erdő alá a szerelem megbűvölt hőséhez.
Segramor viadalra hívta Percevalt,
de az se látott, se hallott, hiába szólította, sértegette a nyegle vitéz a
megigézettet. Végül Perceval lova ragadta ki urát a varázslatból, és hirtelen
felocsúdva, az első rohammal kivetette Segramort a nyeregből. Majd mintegy
álomban, visszatért a vércseppekhez, és lenyűgözve bámulta tovább Kondwiramur
képzelt arcát a hóban. Segramor pedig vitte kudarca hírét a táborba. Most Keye,
a király udvarnagya kért engedélyt a viadalra. De ő sem járt több szerencsével,
mint Segramor, mert Perceval egyetlen csapással kivetette nyergéből a híres
udvarnagyot. Keye is csak veresége hírét vihette urához, s most már a
Kerekasztal legvitézebb lovagja, Gawain jelentkezett bajvívásra. Gawain
csendben közelítette meg Herzeloyda megbűvölt gyermekét, s a bokrok közül
óvatosan kileste, merre réved az ifjú tekintete. Látta a hóban virító
igéző vércseppeket, és miután felismerte az eltűnt lovagot, megértette
szenvedése okát. Elővette fátyolkendőjét, és a hóra borítva elfedte a varázslat
forrását. Percevalba visszatért a lélek, és ijedten szólt:
- Hová tűntél el, Úrnőm?
Elrejtőztél, mint délben a nap? És a kopjám hol van?
- A tornán hagytad el, uram -
felelte megnyugtatón Gawain.
- Ugyan, kivel mérkőzhettem? - Szólt
Perceval. - Csak nem veled?
- Nem, jó lovag, én békét hoztam,
nem kívánok veled csatázni. Gawainnak hívnak, és Artur király táborából jöttem.
Segramort és Keye udvarnagyot győzted le az imént. Jöjj királyomhoz, hisz oly
régóta kutatjuk nyomodat.
Perceval követte Gawain lovagot a
király táborába. A vitézek hatalmas üdvrivalgással fogadták. Artur király nagy
tisztelettel üdvözölte, és nyomban a Kerekasztal lovagjává ütötte. Perceval
esküt tett a király előtt, majd dús lakomával ünnepelték a hős visszajövetelét.
Az egész tábor osztozott az örömben, csak egyetlen némber akadt, aki
megrontotta az ünnepséget. Kundrie, a Boszorkány volt ez asszony neve, s már
puszta látása is elborzasztotta az embereket. Bulldog-orra alatt két arasznyi
agyar állt ki ajka közül, csapzott haja vastag szemöldökére hullott, füle
szőrös volt, akár a medvéé. A Boszorkány járatos volt a titkos tudományokban,
ismerte a füvek erejét, a csillagok járását, és szavával még az állatokat is
megigézte. Kundrie a királyhoz lépett, és így szólt:
- Vigyázz, Artur, mert van itt egy
lovag, aki szégyent hoz a Kerekasztal hírnevére. Te vagy az, Perceval, te, aki
ott jártál a szörnyű sebből vérző Halászkirálynál, és nem váltottad meg
szenvedéseitől. Ott ült előtted, mély fájdalomban, de te egy szóval sem
kérdezted kínja felől, és most miattad gyötrődik tovább. Koldusbotot érdemelsz,
nem kardot! Megjelent előtte a Szent Grál, láttad a véres lándzsát, s ha
egyszer is kérdezel, megváltod Anfortast kínjaitól, és gazdagabb leszel
valamennyi földi halandónál.
Perceval szívét halálra sebezte
tőrnyelvével a rút boszorka. Nem volt többé maradása a király asztalánál.
Felöltötte vértjét, búcsút vett a lovagoktól, és ismét nekivágott az erdőnek,
hogy megtalálja a Grál elveszett kastélyát. Napokig bolyongott
reményvesztetten, amikor egy tisztáson vértbe öltözött lovaggal találkozott. A
vitéz elállta útját, és így kiáltott:
- Kotródj innen, lovag! Nem tudod
tán, hogy tiltott helyen jársz? A Mont Salvaton nincsenek szokva a
tolakodókhoz. Én majd gondoskodom, hogy eltakarodj innen!
A lovag címerén, sisakján és
nyeregkápáján a Grál jele ékeskedett. Kopjáját harcra készen magasra emelte, és
Percevalra rontott. Az ifjú nyugodtan várta a rohamot, és egyetlen ütésével
feldöntötte támadóját: a ló lovastul a mögötte nyíló szakadékba zuhant. Ám a
nagy lendülettől Perceval is ellenfele után bukott, lova összezúzódott a
mélyben, de ő maga fennakadt egy kiálló gyökéren. Mire lekecmergett
kényelmetlen helyzetéből, a legyőzött lovag lovát a szakadékban hagyva már
messze futott. Perceval lova vérben fagyva hevert a mélyben: nem sokat
gondolkodott, ellenfele lovára pattant, és felkapaszkodott a meredélyen.
Úttalan utakon haladt tovább, míg végre egy vénséges vén remete barlangjához
érkezett. Itt élt Trevrezent, a Remetekirály, teljes önmegtagadásban. Se bor,
se kenyér nem akadt barlangjában, fogadalma még a hús fogyasztását is tiltotta.
Éjjel-nappal virrasztva viaskodott az ördög kísértéseivel, s midőn Perceval elébe
toppant, a szent ember korholó szavakkal fogadta:
- Tán nem tudod, hogy ma Nagypéntek
van? Miért e fegyver, és ez az öltözék? Ha nem vagy istentagadó, ma más ruhát
kell viselned! Szállj le a lóról, és imádkozz Isten kegyelméért!
Perceval örömmel engedelmeskedett,
leszállt lováról, elhelyezkedett a tűz mellett, és így szólt:
- El sem tudom sorolni, szent
férfiú, mily sok vétek nyomja a lelkemet. De mindenekfelett két terhet cipelek,
melyek örökké háborgatják nyugalmamat. Elhagytam asszonyomat, mert
ellenállhatatlanul hívott a Grál. Azóta csak őérette epedek.
- Szegény balga! - kiáltotta a
remete. - Hiszen a Grált senki nem érheti el, csak az, akit a Magasságbeli erre
kijelöl. Én már láttam a Grált, ennyit elárulhatok neked.
- Ott voltál, Uram? - szólt
csodálkozva Perceval. - És mondd meg nekem, mi a Grál?
- A Grál? - válaszolt az ősz férfiú.
- Figyelj szavaimra! Van egy kastély Mont Salvar hegyén, melyet vitézlő
lovagtábor őriz. A templomosok. Bátorságukat egy tiszta kő ereje éleszti, mely
képes elhamvasztani a főnixmadarat, hogy porából újraélessze. Elég e kőre
egyetlen tekintet, és megmenekülsz a haláltól. Hajad megőszülhet, de tested
fiatal marad. E drágakő az égből nyeri erejét. Minden Nagypénteken leszáll egy
tündöklő szárnyú galamb, s egy szent ostyát helyez a kőre: innen a Grál
csodahatalma. Tudd meg hát, mi a Grál!
- Midőn az Úr a mélybe taszította
Lucifert, a lázadó angyalok vezérét, vele együtt hullott e kő a földre. A
pusztában vándorló pásztorok találták meg, s felajánlották Sába királynőjének.
Sába királynőjétől került Bölcs Salamonhoz, aki tálat csináltatott belőle.
Salamontól örökölte Dávid, s Dávid királytól került Krisztus Urunk kezébe. Ott
volt e tál az Utolsó Vacsorán, fölötte hangzott el a szó: "Az árul el engem,
aki velem együtt mártja kezét a tálba." És midőn Longinus, a gall katona
lándzsájával megsebezte Krisztus oldalát, e tál fogta fel szent vérét.
Arimathiai Szent József mentette meg az igaz vért tartó edényt, s az ő kezéből
kapták fel az angyalok a szent magasságba, hogy ott lebegjenek véle a
Feltámadás napjáig. Szent József pedig börtönbe került. Ekkor az Úr kivette az
edényt angyalai kezéből, és felkereste Józsefet sötét tömlöcében. "Őrizd
meg számomra! - mondta az Úr Józsefnek. - Egykor majd arra száll, akit hite
méltóvá tesz e szent ereklye őrizetére." Midőn Arimathiai József
kiszabadult börtönéből, egy választott kis sereggel hajóra szállott. Ahol az
Egek Ura hajóját partra vetette, tábort ütött, és egy magányos hegy tetején
leszúrta botját. És íme, a száraz botból friss hajtás sarjadt, és virágzó
csipkebokorrá változott. S az Úr asztalához hasonlóan József is Kerekasztalt
épített, melyhez tizenkét jámbor telepedhetett. Jól ment a soruk, hiszen a Grál
ellátta őket minden jóval. A Grál lovagjai egy helyet mindig üresen hagytak: ez
volt az áruló Júdás helye. Midőn új lovagok próbálkoztak leülni a Kerekasztal
mellé - ha lelküket bűn szennye fertőzte -, megnyílt a föld, és elnyelte a
vakmerőt. Mert szózat hangzott az égből: "Majd elmúlik a bánat, amikor
elérkezik az Úr kiválasztottja, az, aki leül a székre, és a föld nem tárul ki
lába alatt." Úgy hírlik, hosszú századok óta csupán két igaz akadt, aki a
próbát kiállta. Mert bármerre éljen a föld kerekén, áldott az, akit a Grál
magához rendel.
- Volt a Szent Grálnak egy királya -
folytatta elbeszélését a szent remete -, a neve Anfortas. A szánalomra méltó
férfit a kevélység vitte romlásba. Hallgasd meg történetét! Az ifjú Anfortas
azt hitte, mert a Grál őrzője, számára már semmit nem tilt a törvény. Pedig a
Grál szent őrsége távol tartja a bűnös vágyat, a féktelenség és kevélység sérti
a szent edényt. A szerelem rabláncra fűzte Anfortas királyt, és e nőért
bajvívásra állt ki egy hitetlennel. A pogány lándzsája mély sebet ejtett a
királyon, s a lándzsa hegye méreggel volt átitatva. Anfortas sebében a
lándzsával hazáig menekült, orvosa kinyitotta a sebet, eltávolította a
lándzsát, de a szörnyű bajt gyógyítani nem tudta.
- Tudd meg, ifjú lovag, én is
viseltem egykor kardot, s Anfortas az én bátyám. Amikor testvérem falfehéren
megérkezett, leborultam betegágya elé, és fogadalmat tettem, hogy örökre
elhagyom kardomat, lemondok a húsról és kenyérről, csak az Úr távolítsa el
bátyám testéből a kórságot. Anfortas már halálán volt, amikor elébe hozták a
Grált, és ezzel újabb csapás zúdult rá. Mert Anfortas rátekintett a szent kőre,
és immár nem tudott meghalni. Hiába az orvosi könyvek, se fű, se gyökér nem
tudta meggyógyítani. Hoztunk távolról különféle szereket, gyógyító vizet a
balzsamos Édenkert folyóiból, még a pelikán vére sem segített. Minden
hatástalan maradt. Egy napon térdre estünk a Grál előtt, hozzá esedezve, hogy
enyhítse Anfortas kínjait. És íme, az edényen írás jelent meg:"Ha eljő egy
lovag, kinek ajkán kérdés támad, megenyhül Anfortas kínja. De nem szabad
biztatni, magától kell kérdeznie az első estén. Ha elmulasztotta, elmúlik a
kérdés ereje. De ha idejében felteszi, övé legyen a Grál-korona."
- Amikor láttuk, hogy minden
erőfeszítés hiábavaló, abbahagytunk vele minden próbálkozást. Én itt élek
kietlen magányomban, ám azóta sem állt el Anfortas sebének szörnyű vérzése.
Hozzám is elért a híre, hogy legutóbb feltévedt egy lovag, de jobb lett volna,
ha fel sem jut odáig. Bátyám feltárta előtte sebét, a botor ifjú azonban
elmulasztotta feltenni a kérdést, és szégyenteljesen elszalasztotta
szerencséjét.
Ekkor Perceval kiáltása szakította
meg a Remetekirály elbeszélését:
- Ó jaj! Bocsásd meg bűnömet, én
jártam ott fönt a Mont Salvaton, és néma maradtam a szenvedések láttán. Én
vagyok az a szerencsétlen, akit nem indított meg a részvét, és nem tettem fel a
kérdést.
- Ki vagy hát te, öcsém? - kérdezte
az agg.
- Atyám hős volt a hősök között. A
neve Gamuret. Dicső őseim ereiben Anjou-vér folyt. Anyám, Herzeloyda az erdő
mélyén nevelt, de odahagytam őt, és azóta balga fejjel járom a világot. Egy
nagy bűnt is elkövettem, megöltem Ither lovagot, és elraboltam vértjét.
- Isten bocsássa meg bűnödet! -
szólt a remete. - Életeddel kellene fizetned, amiért egy vérből való társadat
meggyilkoltad. És a másik bűnödért is, mert azzal, hogy elhagytad édes húgomat,
Herzeloydát, halálát okoztad. Tudd meg, én nagybátyád vagyok, éppúgy, mint a
szenvedő Anfortas, akitől balgán megtagadtad az enyhülést. Cserbenhagytak
érzékeid, hogy elszalasztottad a döntő órát. De nem vonom meg tőled
tanácsaimat. Hiszen csak te enyhítheted Anfortas gyötrelmeit, és rád vár a Grál
koronája. A kései hó jelzi, hogy Saturnus most kezdte meg új körpályáját.
Ilyenkor újul meg szegény nagybátyád kínja. Ebben az időben illesztjük a
lándzsát a sebbe, a vére megered, s a király jajveszékelésétől visszhangzik a
völgy. Anfortas mozdulatlanul fekszik, sem ülni, sem lábra állni nem tud.
Holdújuláskor leviszik a tóra, mivel a tó jéghideg levegője enyhíti kínjait.
Úgy mondják, ez a halászó napja, s bár halfogásnak nyoma sincs, ezért nevezik
Halászkirálynak.
- Én is a tavon értem őt! -
kiáltotta Perceval. - Tehát saját nagybátyám hívott magához!
- Ő hívott, s hogy küzdelem nélkül
közelítetted meg a várat, ez mutatja, hogy te is a Grál választottja vagy. De
mielőtt elnyernéd harcaid jutalmát, meg kell bánnod bűneidet, hogy visszatérjen
lelked nyugalma. Vigyázz a kardra, melyet nagybátyád adott: csodás ereje van.
Senki nem győzhet ellene, s ha igaz ügyért harcolva kettétörik, egy forrás
vizébe mártva újra összeforr. De eljött az ideje, hogy nyugovóra térj.
Nemsokára folytatnod kell utadat.
/Ford.: Román József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése