Mint távoli dal, mint orgona-sor
lila lángja a Visztula-szélen,
mint boldogság, mely úszva sodor
a mazóvi, azurszínű fényben,
és mint, ami nem volt, s mint ami lesz majd,
de riadt még, félve-remegvén,
mint nyárfa-galyacska, mely új levelet hajt,
s mely futna, ölelne, a repkény,
mint féktelenül zöld, májusi pázsit,
mint parton a víz csobogása,
mint fecskemadár, mely égbe cikázik
és véle a párja,
mint szárnysuhogás, lebegőn, magasan,
mint boldogság az Igében -
ő bennem olyan volt, éppen olyan -
s most, ólomsúlyunak érzem...
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése