A hosszú úton, zörgő szekéren
mentünk a párás hajnali fényben,
ostor pöccintette néha a lovat,
nehéz por fröccsent a paták alatt.
Arany-vállrózsás kukoricák,
kövér lapuk, poros útmenti fák
kísérték a lassú szekeret.
A nap fölött nagy réti sas lebegett.
A kocsis pipált, én meg azalatt
lestem a kis katicabogarat.
Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén
fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén.
Elszállt, és ahogy utána néztem,
egy traktort láttam, lány ült a gépen.
A gépet vezette. Gondoltam, intek.
Mosolygott rám és visszaintett.
És megcsapott ekkor, hogy tán varázslat
volt ez az egész, látomás csak!
Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt,
s elszállt: géppé, lánnyá bomlott!
Vércsöpp kristályúlt rubintkővé,
a rubintkő éledt elevenné,
katicabogár szállt, s mint mesében:
lett belőle lány a gépen.
Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem,
bizony megfogom, nem eresztem!
Mert aki ujjamról elrepültél,
az voltál, szív-rabló, modern tündér.
A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt,
a szekér billegett, fogtam a lőcsöt.
Mit bántam én! Mint szivárványra
bámultam a tündér-lányra.
Tündér, varázslat, megfoghatatlan!
Az ujjamon ült bogár-alakban.
S mint az a madár az ég ködében,
eltűnt a párás hajnali fényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése