Krüzselyi Erzsike: Szállni az éjbe...

Végére értem a tarlott mezőnek
S minden reményem, álmom ott veszett.
Jutalmam: titkolt bánat, rejtett könnyek
S beforrhatatlan, vérző nagy sebek.
Nincs bennem már se vágy, se álom, se hit,
A lét nem érdekel, nem várok semmit...
Nem tudtam élni: meghalni se tudnék...
Roncsolt szivemmel meddig tart az út még,
Meddig tart az út még.

Pedig nem féltem a halált szivemmel:
Nem csontkaru kaszásnak képzelem,
Fehérlő szárnnyal, szép két szelid szemmel
Jön értem majd s az éjbe száll velem.
Nem kérdem, lessz-e fénye majd az éjnek?
De szép lehet, ha benne már nem érzek
S nem álmodom...Igy lessz csak jó aludni,
Többé nem sírni, mosolyt sem hazudni,
Mosolyt sem hazudni...

Elüldögélek lehunyt szemmel némán
S kezemre hajtom csüggedt fejemet...
Anyám s hugom kérdő részvéttel néz rám
- Ne szánjatok jó lelkek engemet!
Ne szánjatok, csak hagyjatok aludni:
Csak az a jó: nem látni, mitse tudni:
Hinni, hogy már mindennek vége...
S szállni az éjbe, ködbe, csendbe, fénybe...
- Szállni az éjbe...