Tompa Mihály: A virágok tündére

A megifjult földnek határán,
A tündér, virági közt járván,
Derült esthajnal halk csendében
Kikérdezé őket gyengéden:
Mondjátok el, kedves virágok,
Mosolygó menny kegyelme rátok!
Kinek mi fáj? szivén mi gond van?
Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj gyönge népem:
Öröm lesz meghallgatni nékem!

Szálas vetés alján kinyulva,
Alélt növény feküdt az utba:
Erőt vett rajt a fájdalom már...
S imigy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér, vedd el szivemről
Gyötrő nagy fájdalmaimat!
Melyek kinoznak a kegyetlen,
Hütelen búzavirág miatt.

Szeretjük egymást, - s ő imigy szólt:
Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet most e
Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket,
Megnéztük a fénylő tavat:
Közel lakó barátainknak
Jó reggelt mondva azalatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a
Barátságos komló velünk:
Örültünk, hogy sok jó virággal
Mulathatunk, cseveghetünk.

Amott, a parlagrózsa hítt be,
Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó
Piros kis lánya születék.

És hazatérva mondta társam:
Az idő olyan kellemes!
Játszunk bujósdit! hunyj te, aztán
Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam, ő bujt, én kerestem,
S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta,
Csalogatván hátrább-elébb.

Én kergetem lélekszakadva,
S amint megfogni akarom:
Helyette rut, szurós kalászfőt
Szorít keblemhez két karom...

Elfáradtam...nagy lett a hőség...
S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunytam könnyes szemem be,
Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,
Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,...oly setét van...
S hol lelem fel a hűtelent!?

Vigasztalódjál szép leánykám!
A tündér igy nyugtatta őt:
S gyöngéden két karjába tette
A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve
Álmodban ugy mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre,
S hozzád sohsem lesz hűtelen!

A tündérhölgy tovább lebegvén
A harmatos mezőn: felé
Bús panaszát a sárgaképü
Pitypang imígyen emelé:

Nem itt születtem, messze földről
Szakadtam, árva, én ide:

Tesrvéreim túl a setétlő
Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár a szellő s harmat, a menny
Itt is fénnyel mosolyg reám:
De én mégis csak visszavágyom,
Mert mégis szebb az én hazám!

Ott zöldebb a rét a patakkal,
Amely vizével itatott:
Ott vannak őseim, barátim,
Ott láttam én meg a napot...

Kegyes tündér! honvágy öl engem,
S megőszül bús fejem hamar...
Bárcsak feltépne s messzedobna
Egy szánakozó zivatar.

De én tudom: hogy itt halok meg!
Ah, bár csak édes magzatim
Repülhetnének őseikhez,
A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,
Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel,
Amilyen kedves volt amaz.

Te itt maradsz, - de magzatidban
Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, - s honodba
Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró léghajósok
Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek
A messze kéklő bérceken.

A tündértől oltalmat aztán
A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett
Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:
Hogy én őt nem szerethetem:
Undorító édeskedéssel
Keseríté meg életem!

Addig bosszantott, hogy miatta
Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem,
De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szüntelen ott állt,
Velem szemközt a part felett:
Közel már nem férhetve hozzám:
Bólintgatott, integetett.

Ez ugy bosszantott...! s nyugtalanná
Téve egyhangu napjaim,
Gyakran álmodtam: hogy keresztül
Gázolt a tó hullámain.

És a sziget ködös legében
Halovány és beteg valék:
Kétségbe kellett volna esnem:
Hogyha meg nem sajnál az ég.

De üldőzöm sárgulni kezdett,
Beteg lőn, s végül meghala.
S én visszatérvén a mezőre,
Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láttam, örömmel
Köszöntém a virágokat...
De ah! borzasztót kelle érnem:
Engem kisértet látogat...

A holt ördögszekér, ha szél fú,
Bősz tánccal ellenem rohan:
Száraz oldalbordája, csontja
Csörög-csattog borzalmasan...

Kegyelmes tündér, tőle ment meg!
És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást
Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,
Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét,
S a kisértet nem kóborol.

És a bércen, a bokrok alját
Többé elhagyni nem lehet:
De illatoddal messze szállhatsz
Betöltve földet és leget.

Most a szelid kakukfű szóla:
Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra
Enyhítő irt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,
S én, mint az üldözött, futok:
De égető gyötrelmeimtől
Megmenekülni nem tudok.

Gyötrelmedtől, szegény leányom
Hiába futsz bércen, mezőn:
Még jobb ha tárgyához közel vagy...
Menj - ! s lakozzál temetőn!

A tündér szól gyöngéd ajakkal, -
Azután meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn:
De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja
Reá-folyván ölelve tartja:
S örömmel elmondhatja róla:
Hogy hűtelen nem volt azóta.

A pitypang boldog, - szállva messze
Léghajózó magzatja ezre.
A bérci gyöngyvirág nem retteg
Jöttén zörgő kisérteteknek.

Kakukfű nem vágy futni-menni,
Fájdalmától megmenekedni,
Közel van inkább egy re hozzá:
A temetőkertben lakozván.