A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
s te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.
Fiam, mily házak, mily terek s mily utcaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy, s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.
A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,
te meg bolyongsz iszonyúan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol,
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése