Voltunk, milljó éve, tölgy és kúszóinda –
fülleteg lomb-ölén rejtett a rengeteg:
míg sikos üstököm zúgva túlzenghetett,
gyökered szomjasan fúrtad rostjaimba.
Ringatott ősvizek mélye – páros kagylót:
lázas tapadásban íved legédesebb
éle vágott rajtam oktalan mély sebet,
s fájdalmam vonaglón igazgyöngybe sajgott.
S ha két idegenként egymás közelébe
von a végzet sodra: élveteg rémlik át
rajtunk a sejtelem: rezzenő porcikánk
mélyén éled a tűnt változások fénye…
Szemem egéről is letűnsz, sorsom Nője:
itthagysz, és hiányod zúgja be poklomat –
ám a Csók számunkra száz létet tartogat,
hogy örök változás új csodákba szője.
/Ford.: Dudás Kálmán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése