Gyermekkorom álma kisért ma,
s én ingatom ősz fejemet:
múlt képe, való-e, hogy élsz még?
Rég holtnak hittelek.
Derengve sötét fasorából
egy kastély csillan elém:
bástyák, kapu, tornyok, kőhíd:
ó mindezt ismerem én!
Meghitten a címer-oroszlán
köszönt a kapu felett:
üdvözlöm a várbeli népet
s az udvarba sietek.
Ott fekszik a szfinx a kútnál,
ott zöldellik fügefám,
ott, túl az ablakon, első
szép álmaim álmodám.
Betérek a kápolnába,
ükapám sírját keresem:
itt nyugszik: barnul a rozsda
fölötte a fegyvereken.
Káprázik a szem, kibetűzni
még gyönge síriratát,
bár fény ring rajta, beszökve
az ablakok ívein át.
Így őriz híven, erősen,
apáim vára, szivem,
noha rég leomlott a falad már,
s eke szánt termeiden.
Hozz, drága talaj, dús termést,
s áldás kísérje nyarad,
és kétszer is azt, aki rajtad
ekéje nyomán halad.
Míg én a szívemet ajzom,
és lantomat ragadom:
bejárom a messzi világot
és zengem szerte dalom.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése