A végtelenbe nyúló messze sík
a nedves ég alatt hallgatva gyászol.
S a sok mező oly néma, árva, távol
a viharos ég is sötétedik.
Borzong a víz, remegnek a gyepük,
az égerfák csüggedezve lehajolnak,
mint hogyha gyásznak, éji borzalomnak
borús sejtelme szállna mindenütt,
csupán a part mentébe füstölög
egy házikó a nyárfasor között
s egy óriás malom forog zokogva.
És a határtalan mezőn olyan
gondolkozóan, búsan, álmosan
bukik le-föl a hófehér vitorla.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése