Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja
gyémántos gyöngyeit,
a szomszédos szobán bolyongó lépteid
zenélnek meg-megállva.
A tükröt elhuzod – szárnyát behajtva tán –
az ablakmélyedéstől,
s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján
hintázva leng le és föl.
Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet,
élesztgeted parazsát,
s a hallgatag falak körül elrendezed
a székek hallgatását.
Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár
szélén a porszemecskét,
s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár,
és cseng és tovább remeg még.
S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,
hogy gyöngéden jelen vagy:
közel vagy, érzem és – nem látlak bár sehol –
hallom: mindig velem vagy.
/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése