Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyűrűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd, a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.
Ó, örömünk mily szép és ifju még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok, és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.
Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem,
hivogató husod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hivó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a sziveden és pihen.
Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,
mikor szereteted anyásabban borul rám,
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tűnését kisérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése