A folyó háta meg se fodrozódott, úgy
érkezett a szél ezen az alkonyaton. Egyszer csak ott volt.
Fellendült a nyárfa ágai közé,
megforgatta leveleit, hogy elég aranyosak-e már, és azt mondta:
- Ősz van. Ősz...
A nyárfa reszketni kezdett.
- Ősz- suttogtak a levelek, s
egyesek kerengeni kezdtek lefele, mások ezüstjüket mutogatták, amit a szél
figyelmesen megvizsgált.
- Fizess még! - bosszankodott a
szél, és megrázta a fát, mire hullott az arany levélbankó, mintha halott lepkék
aranyraja szállt volna a földre.
Összehúztam a kabátom, s egyszerre
csend lett, de a túlsó part alkonyodó ködében felálltak a régi őszök,
iskolaszagú emlékek s köztük barátom. Péter. Kard van az oldalán, melyet
hordóabroncsból kalapáltunk ki, és lyukas kucsmájában libatoll.
Körülnéztem, és melegem lett
egyszerre, de inkább a szívem táján. A szél még rendezkedett egy kicsit a nyár
lehullott aranylevelei között, aztán leült mellém a partra illedelmesen.
- Olyan szépet álmodsz, láthatom én
is?
Péterrel szemben Skandera Gyula
állt, a "törökhagyás". Nem is tudom, nem volt-e igaza a falunak és
Futó Kati néninek, akik határozottan tudták, Skanderáék még a törökvilágból
maradtak itt. Azóta vásznat szőnek, és egyéb békés dolgot művelnek: ámbár most
ez a Gyula nagyon harcias. Egyszóval - vezér. Fején turbán van, piros csíkkal,
ami elmaradhatatlan kelléke a Skandera bácsi által gyártott törülközőnek. Lófarkas
kopjára támaszkodik. A lófarkat Berta Jancsi "szerezte" a legutolsó
vásáron. A ló nem is szólt semmit, de a gazdája a bicskát kereste a zsebében,
mikor meglátta a csúffá tett lovat. Így jár az, aki hosszabban tartózkodik a
söntésben, és nem tudja, hogy a helybéli ifjúság körében török-magyar harcok
dúlnak, mely lófarok nélkül el nem képzelhető. Egyszóval Gyula a lófark mögül
fölényesen néz Péterre.
- Mögöttem a nagy ozmán birodalom és
Allah, aki egyedül való.
Péter a kardjára csapott: de szólni
már nem tudott, mert a harcteret szegélyező árokparton egy kislány futott
végig, s bennem valami hideg rémület emelkedett.
- Pista - kiáltott a lány -, Pista,
meghalt a kis Erzsi!
A leány megállt, a kiáltás elszállt,
s ez a délután dermedt alkonyat lett egyszerre, ami csak Gyulát nem érintette
meg, aki vezér volt, és a más bánata nem érdekelte. Ingerülten emelte fel a
kopját.
- Karóba húzatlak...nem látod, hogy
harcban vagyunk?
Erre elsírtam magam, Péter pedig a
hadvezért hatalmasan pofon vágta.
- Az anyád, török, hát nem hallod,
hogy Pistának meghalt a testvére?
Hogy mi történt mögöttem a réten, ma
sem tudom, de adósa lettem azon a délutánon Péternek, aki egyedül védelmezte
kishúgom emlékét.
És az adósság nem fogyott, csak
nőtt.
Egyszerre készülődtünk a
gimnáziumba. Mi lelkendezve, Péter aggodalmasan, mert nagyon szegények voltak.
Mi kocsin, előkelő porzászlót lengetve, mögöttünk Péterék gyalogszerrel,
meg-megállva, hogy elszálljon a mi porunk az aszott mezők felé, mert Péter
abban az időben már erősen köhögött.
"Majd szólok nekik - gondoltam,
amikor megláttam őket -, hogy üljenek fel. Vagy legalább a batyut tegyék
fel..."
A kocsi csak zörgött, az útszéli
nyárfák elmentek a falu felé, és velük Péterék is elmaradtak.
Tízszer is fel akartam ugrani.
"Péter! - kiáltott bennem
valami. - Péter!"
És csak ültem, és csak néztem Deres
bácsi hátát, akié a kocsi volt. Talán ő majd szól...
Zörgött a kocsi, szállt a por -
száll még ma is, de Péter már nem köhög. Meghalt abban az évben, itt hagyva
leróhatatlan adósságommal...
Csak ülök most is, és várom az
estét. A szél itt pihen mellettem, és gondolataimra nem válaszol. A nyárfáról
leválik egy-egy levél, a nyárfa hűségesen fizet a földnek a tavaszért,
jószágért...de hogy fizetek én?
Lehet ott fizetni?
Van ott út, szekér, nyárfa és por...
Egy kis csillag pislog felém, mert -
észre sem vettem - beesteledett.
Biztatóan csillog a távoli fény,
talán Péter integet vele, hogy hát igen, ott majd én megyek gyalog, és nyelem a
port, én leszek szegény, de azért ne féljek semmit, ő majd felvesz a kocsijára,
mert aki itt lent csak gyalogolt, ott bizony kocsin jár.
/Forrás: F.I., Tarka rét/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése