A fecske, meg a gólya
ha esti hűst érez,
röptét odacsomózza
a fészkéhez –
nélküled a hazatérés
nekem sehonnai,
semmibe tűnnek az érzés
fonalai.
Hallgatom, a deszkában
rág a szú,
a szoba, noha nyár van,
nagykabátszagú,
s mintha fáznék, hallani,
összekocódik
minden fogam, és valami
fáj, fáj a csontig.
Gondolatban megyek utánad,
s azt érzem már, amit
Hannibál mögött fáradt
elefántjai,
vagy én, ácsként, sok hajdani
ebédszünetben.
S világot tudnék szétroppantani,
de nélküled nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése