Kék levelek hullnak le a fákról, az ágról a földre,
Október pirosan játszik a néma halállal.
Fogynak már a napok, rövidülnek a sorsok, az évek,
Nyúlnak az árnyseregek, terjed a kétszeres éj.
Mért szomorú a szívünk, ha árad a fény, a sugár még,
S fürtös lombok alól csorran a méz meg a gyanta?
Ömlik a köd és a dér, mint rózsa pereg, de a szilvák
Jószaga árad szét s fortyog az üstben a lekvár.
Északi szél közelít, ha a lombok fázva remegnek,
Elválik, kavarog s tűnik a szívből az érzés.
Hol vagy, régi barát? Jaj, a lelked nyugtalan újra.
Rakd meg jól a tüzed. Dobd el a cukrot, a bort!
Mérges erők sokasodnak e bomló, kései fényben,
Barnul mind a virág, s erjed a végzet, a csíra.
Gyilkos minden erő, ez az ősz, ez a táj és az ember,
Ó, csak a szív igaz! Ó, csak a perc, ami van.
Álmaink nagy csapata száll, vándorol új ligetekbe,
Hullám zúg valahol. S ringat a tenger, a nyár.
Rakd meg jól a tüzed. Rakd. Lángol az égen a Mars fönn,
S október pirosan játszik a néma halállal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése