Felfűtve vérünk, lobogott a nap.
Te gyönyörű, az eksztázist akartad,
s hogy olthatatlan vágyak izzanak
bensődben, arról vallott nékem ajkad.
Nem láttam én vak, hogy az éjszaka
ereszkedik már ránk, az élet éje,
s hogy lelked és szépséged csillaga
lehullt, hogy többé kezem el ne érje,
s elváltan értjük meg majd nagysoká,
hogy boldogságunk halt bele a csöndbe.
Mennénk utána még, de nincs hová,
s megyünk a sírba, külön én, külön te!
/Ford.: Gáspár Endre/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése