1
Hideg homály borul szívünkre nemsokára:
tűnő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komoly robaj döng válaszul kövén.
Lelkemre visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot:
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szivem, mely véresen lobog.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak:
ha vérpad épül, az nem ád ily hangokat.
Lelkem torony, mely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagy sietve az ács…
Kinek? – Tegnap nyár volt, ez már az ősz borúja!
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.
2
Szeretem nagy szemed zöldtüzü ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!
Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,
csak a Napot, amely a tengeren ragyog.
És mégis: légy anyám! szeress! hajolj szivemre,
habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen:
testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente
s glóriás őszi ég: elhaló életem!
Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!
Ó, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:
hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése