Sötét éjszakai csönd ölel át mindent.
Benn a szobában, hol egy kis lámpa gyönge
fénye ömlik szét, az apa a bölcső fölé hajol. Tekintete megpihen fián. Ez a
tekintet nem komor, nem is kétségbeesett, inkább fájdalmas. Nem is időzik soká
az egyenletesen pihegő gyermeken, hanem menekülésszerűen a messzeségbe suhan.
Miért? Talán nem boldogság az apának, ha a bölcső fölé hajol, és azt mondhatja:
„ az én fiam…önnön életem folytatása…akiben az én vérem kering tovább…aki
megment engem a haláltól.” És mégis ez az apa nem boldog.
Fogjuk kezünkbe a megértés lámpáját,
menjünk halkan énjének bogos utaira, világitsuk meg a homályos zugokat. Menjünk
még beljebb áhitatos tisztelettel és hallgassuk meg lelkének beszédjét.
„ Nyomorék, korcsszülött vagy gyermekem,
fiam. Te voltál hát az, akit bolond örömmel vártalak. Te voltál a remény, mely
boldog feszültséggel töltötte meg az eljövendőért rajongó szivemet. Te voltál,
aki acélossá tette az akaratomat és könnyűvé az élettel való küzdelmet. Igen…akkor
még csak homályos sejtés voltál. Csak annyit tudtam, hogy vagy, létezel, élsz
és jönni fogsz hogy kitöltsd az én és anyád életét. Jöttél, de szomoru volt a
jöttöd. Örökre elraboltad tőlem azt a nőt, kit rajongó szeretettel öleltem
körül. Igen…meghalt az anyád, mikor téged szült. És látod kis nyomorék fiam én
ezért nem gyűlöllek téged. Hogy is gyűlölnélek. Sajnállak. Oly rossz ez az
érzés, mintha rajtad keresztül magam felett gyűlne könny a szemembe. Hagyjuk most
az én szomoruságomat. De mi lesz veled? Milyen lesz az életút, amit majd
befutsz? Lesz-e egyetlenegy lépésre való sima tér, ahol megelégedetten
lélegzesz majd föl, és azt mondod: „ Egy kicsit boldog vagyok!”
„ Menjünk be a jövőbe. Menj előttem
egyéni utadon én majd követlek és megpróbálok együttérezni minden érzéseddel.”
Gyermekkor. Nem engednek játszani?
Elkergetnek, mert nyomorék vagy? Kigúnyolnak esetlen mozdulataidért? Elüznek
kis kortársaid, mert ügyetlen vagy a játékban, hamar kifáradsz, gyönge vagy és
veszitesz, mindig csak veszitesz. Te megint közibük mégy, mert játszani akarod
a gondtalan, szép gyermekjátékot, nevetni akarod a boldogan csengő gyereknevetést,
örülni akarod a megnyíló lélek minden örömét. Kiközösítenek. Valami tompa,
homályos érzés alakul ki benned, melynek sürü függönyén még nem látsz át. Hogy
is láthatnál át, hisz nem tudnád megérteni, ami veled történik. Pedig ez
szomoru, fiacskám. Ez a kérlelhetetlen sors első, gyönge, de annál biztosabb
ütése.
Ifjukor. Már rég öntudatos életet élsz.
Sokkal többet tudsz, mint társaid, sokkal többet éltél, mint egykoru társaid.
Testedben még ifju vagy, de lélekben már öreg, nagyon öreg. Panaszkodsz nekik
és talán titokban, ott a lelked mélyén engem vádolsz, vagy anyádat, mint életed
okát. Sok csalódáson mentél már keresztül. Tiszta tudatában korcs alakodnak
visszavonulsz, elzárkózol s a nyugalmadat talán a magasabb szellemiségben fogod
kutatni. Lehet, sőt biztos, hogy ezt megteszed, anélkül, hogy ajkadról letörölnéd
a keserü kiábrándulás mosolyát. Mondd csak, birni fogod-e mindig azt az
elvonatkoztatott, szédítő magasságot, ahová majd a szellemiség rántani fog?
Birni fogod-e erős lélekkel a testetlen nagyszerűséget s kárpótlást nyújt-e
neked azért, amit az élet megtagadott tőled? Ebben látod fiam, kételkedem. Lesz
időd az időben, amikor gerinced figyelmeztetni fog arra, hogy ösztönöd is van.
S ha ez az ösztön parancsolni fog és neked engedelmeskedned kell? A másiknak
tőled való irtózata, ó!, hogy fog neked fájni, hogy fog benned sok mindent
kettétörni. Ha pillanatokra el is ragad valami forró mámor, a testiség forró
mámora, mondd csak, a józan ébredés hidegét kibirod-e? Nem vonja-e be ujabb
jégkéreggel nyugtalan lelkedet? S ha egyszer lelked, mindent százszorosan
átérző lelked lángra lobban a tiszta szerelem nemes tüzétől? Magadba fojtod,
nehogy könyörületből viszonzásra találjon és téged megalázzon. Elrejted, hogy
senki ne tudja meg, mi tombol benned, elzárkózol tán vele boldogan, ápolod
majd, ringatod, öleled ezt az érzést mindaddig, míg rá nem jössz, hogy keserü
méreggé lett az, amitől kárpótlást reméltél.
Aggkor. Eljutunk eddig fiam. Mily ősz a
fejed. Mily sok ránc vágott az arcodba. Mily sokat élhettél. Sok-sok
évszázadot, vagy évezredet egyetlen emberöltő alatt. Sokkal öregenn vagy fiam,
mint én, sokkal többet láttál, éreztél, hallottál, mint én. Mondj most valamit
nekem, nekem az apának.
Ó, apám! Sok minden fáj nekem az életben,
de legjobban az, hogy én, aki az igazságot tartottam a legszebbnek egész életemben,
önmagamon tapasztaltam, hogy…hogy nincs igazság. Mert ha lenne kedves apám,
akkor miért kell nekem szenvednem más bűnéért? Miért vagyok én korcs? Mondd
apám miért? Talán egy ősi bűnnek vagyok ártatlan hordozója? Vagy alakom tán a
természet szeszélye? Ez lehetetlen, hisz a természet nem ismer szeszélyt. Vagy
talán bölcsessége egy fölöttünk álló elrendezésnek, amely odaállitja a torzat a
szép mellé, hogy a szépet fölismerhessük és értékelhessük. S ami a legjobban
fáj, az a tudat, mely állandóan ott botorkál az agyadban apám, hogy az én
szenvedéseimnek te vagy az oka, hogy az én életem a te bűnöd. Megértelek apám,
igazad van.
A két lélek visszajött a jelenbe.
Az apa fájdalmas vonásai elsimultak, arca
az altruizmus nemes tüzében égett. Kezében megcsillant valami fényes tárgy és
fia fölé hajolt. Mintha morfium illata kúszna a levegőben.
Eloltotta a villanyt és kinyitotta az
ablakot, csendesen, nehogy megzavarja fia örök álmát.
A hajnal derengő fényében suhanó szél
hüvös kezével megértően simogatta meg homlokát és alig hallhatóan suttogta
fülébe:
„ nincs ember, aki elitéljen!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése